Az E.ON Világa év végi magazinjából még egy interjút idézünk. Varga Dánielt ismerhették meg közelebbről a szövetség főtámogatójának munkatársai.

Fotó: Csonka Tamás

A férfiválogatott esze, az elegancia megtestesítője a vízben és a medencén kívül is. Páratlan játékintelligenciája miatt korán a sportág klasszisává nőtt. Olimpiai és világbajnok, de ez a két cím valóban csak kettő a nagyon sok közül. Varga Dániel testvérével, Dénessel jó ideje „együtt mozog”, a Vasasból Rijekába, majd négy év horvát légióskodás után idén Szolnokra igazoltak. Mindkettejük számára a család a legfontosabb; Dénes mésfél éve apa, Dánielnek idén született meg fia, Milán. Ahogy mondja, ezt mindent megváltoztatott, s közben semmit sem. Varga Dániel világát hozzuk kicsit közelebb.

Tényleg mi vagyunk a császárok?

Vízilabdában?

Naná!

Lehet, hogy császárság vagyunk, de vannak még császárságok és királyságok is. Ahogyan a történelem görbéje, úgy a vízilabda körforgása is hat ránk: néha mi vagyunk legfelül, valamikor meg a szomszédok.

Kemény munkával építették fel ezt a birodalmat.

Valóban történelmi császárság a miénk, ami lassan százéves. Mi pedig a büszke utódok vagyunk, akik megpróbálják továbbvinni ezt a sikerességet, ezt a tudást.

Éreztétek már gyerekkorban az ebből fakadó terhet, a sportágatok súlyát?

Én nagyon sokat foglalkoztam a múlttal, de ez egy egyéni tulajdonság. Az összes létező vízilabdás könyvet elolvastam, hála Istennek sok van, és mindegyik jó. Számomra mindig is hozzáadott értéket és plusz motivációt adott, hogy milyen egyéniségei és eredményei voltak a vízilabdasportnak a közeli és távolabbi múltban.

Ebből következően akarva-akaratlanul egy generációt mindig összehasonlítottak egy előzővel. Ez zavart?

Úgy emlékszem, hogy nem, inkább büszkeséggel töltött el, hogy hasonlóak tudunk lenni, mint a nagy olimpiai bajnokok. Aztán azt sem felejthetjük el, hogy a magyar vízilabda-társadalom olyan, mint egy nagy család. Ahogy az ember felnő, az uszodákban lépten-nyomon olimpiai bajnokba botlik, jó értelemben. Ha láttunk egyet, az már önmagában inspiráló volt, még ha meg sem szólalt. Ha megszólalt, az még jobban ösztönzött, ha meg be is ugrott a vízbe, hogy mutasson valamit, akkor meg még inkább elhivatottá tett bennünket.

Ha az ember vízilabdázó, az ad önmagában egy tartást?

Az már önmagában egy teljesítmény amennyi munkát végzünk, amennyit edzünk, és amennyire kitölti az életünket a vízilabda, s ez tartást kell hogy adjon. Az, hogy ez aztán milyen eredménnyel párosul, már a szerencse kérdése is. Aki eljut az ob I.-es szintig, az tizenéves kora óta olyan hivatásszerű munkavégzést csinált végig, ami egész életére útravalóként szolgál, akkor is, ha nem lesz belőle magyar bajnok, vagy olimpiai bajnok. Felnőni egy uszodában büszkévé tesz mindenkit.

Sokan foglalkoztak veled az évek folyamán, volt olyan szakember, akire különösen jó szívvel gondolsz, egyfajta mentorként?

Voltak jó és kevésbé jó edzőim, de nem tudok olyat megnevezni, akire így tekintenék. Rám azok a játékosok is inspirálóan hatottak, akiket élőben láthattam. Az egész napomat az uszodában töltöttem: kettőkor vége volt az iskolának, háromtól este tízig az uszodában voltam.

Teljesen önszántadból tetted ezt.

Hogyne, minden érdekelt. Bekéredzkedtem akár egy leány serdülőcsapat edzésére is, hogy egy kicsit passzolhassak, mondjuk, de naponta megnéztem egyébként is akár három-négy edzést is. Mert ez volt az életem, és úgy éreztem, mindenből lehet meríteni. A tinédzserkorom feltöltött rengeteg ötlettel és inspirációval.

Mi a helyzet manapság? Nyilván nem jársz lányok serdülőmeccseit nézni.

Valóban nem, maximum majd akkor, ha a fiam barátnője vízilabdázni kezd, úgy 13-14 év múlva. De nemrég voltam például a Vasas-UVSE fiú serdülőmeccsen, mert az egyik legjobb barátom, Plézer Jani ott edző. Szóval az érdeklődés továbbra is megvan, és most is azt gondolom, hogy mindenből lehet inspirálódni. Ugyanakkor már családapa vagyok, és számos más elfoglaltságom is van a vízilabda mellett, így a szabadidős tevékenységeim száma ma már jóval kevesebb.

Fotó: MTI

Miben változtál a leginkább, mióta Milán megszületett?

Ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy Milán születése óta minden megváltozott az életünkben, de igazából semmi sem. Úgy érzem, sem én, sem a fontos dolgok, amelyeket csinálok, nem változtak, semmi sincs elhanyagolva. Csak egy biztos: a kiindulási pont minden esetben az, hogy Milánnak mire van szüksége, Milánnak mi a legideálisabb.

Ha már a Vasas-UVSE serdülőmeccset említetted! Az Újpestben kezdtél vízilabdázni, majd aztán a Vasashoz kerültél. Ha meg kéne fogalmazni, akkor mit mondanál, te újpesti vagy vasasos pólós vagy?

Nem csörgedezik sem lila, sem piros-kék vér az ereimben. Nagyon szerettem a Vasast, a közösséget, egy időben még a csapatot körülvevő miliőt is, de nem mond többet most sem a klub, mint az Újpest. A Vasas volt a második családom, a kilenc ott töltött évből hat érzelmileg is meghatározó volt. Sokat fejlődött a személyiségem a Komjádiban. 18 éves koromban kerültem oda tehetséges reménységként, akinek nem mindenben volt megfelelő a hozzáállása: kicsit elkényeztetett, kicsit allűrös voltam. Ezeket a vadhajtásokat szép lassan lenyesegették, amiket én persze eleinte sértőnek éreztem. Aztán később már láttam az értelmét.

Eleinte csak ezüstérmek jöttek a Vasasban, eltelt pár év a bajnoki aranyakig. S érdekes a pályafutásod, mert aztán Rijekában is hasonló volt a koreográfia. Sőt, a magyar válogatottban a pekingi olimpiai bajnoki arany előtt csupa ezüstérem került a zsákba. Azaz rettentő türelmesnek kellett lenned. Valóban benne van a karrieredben egy jelentős faktorként a türelem?

Nemcsak a pályafutásomban, hanem az egész életemben az egyik legkritikusabb személyiségjegyem a türelem. Harminc éve küzdök azzal, hogy bizonyos helyzetekben türelmesebbnek kellene lennem. Igaz, nagyon sok döntést türelem nélkül hoztam meg, és ezeket a mai napig jó döntésnek tartok, mert jól sültek el. Azok pedig, amik nem sültek el jól, azok azért jó döntések, mert később tanultam belőlük, és így több lettem tőlük.

A vízben is ez a helyzet?

Nem. Ha a csapattársaimat megkérdeznénk, mi az egyik legnagyobb erényem játékosként, akkor valószínű a türelmet és a nyugodtságot említenék. Nem mindenki viszi be a vízbe a szárazföldi egyéniségét, ezek szerint én sem teljesen.

Mennyire lehettek egyéniségek a válogatottban, mennyire lehettek önálló személyiségek és döntéshozók? Benedek Tibor mennyire enged benneteket és a fantáziátokat szabadjára, s mennyiben kell ragaszkodni a megbeszéltekhez?

Tibor nagyon jól megtalálta az egyensúlyt. Van egy nagyon stabil alap, keret, amelyek között lehet mozogni, de mindig vannak kapuk, ahol ki lehet lépni, rábízva a lehetőséget az improvizációra, a zsenialitásra, a helyzetfelismerésre, ami a magyar vízilabdázókat mindig is magas szinten jellemezte. Azt gondolom, a mai magyar férfi vízilabda-válogatottnak van egy erős, kialakult taktikája, de senki sem lepődik meg azon, ha valaki kilép a leírt szerepéből. Megvan ugyanis a bizalom, és tudjuk, ki miért teszi azt, amit tesz. A csapat érdekeiért.

Egy mérkőzésen belül, legyen szó klub- vagy válogatott találkozóról, rengeteget irányítasz, állandóan figyeled a többieket, szereted, ha minden a helyén van. El tudod magad képzelni a parton, amint „mozgatod a bábukat”?

Gyerekkorom óta el tudom magam képzelni edzőként. Mint említettem: voltak jó és rossz edzőim. A rosszak arra sarkalltak, hogy lehet ezt jobban is csinálni, a jók pedig arra, hogy tőlük átvegyem a tudást, és azt át is adjam.

Jó edző lennél?

Az, hogy valaki jó edző-e vagy sem, sokszor akkor sem derül ki, ha valaki már évek óta dolgozik. Nekem az a tapasztalatom, hogy bár az eredmények minősítik az edzőt, nem mindig derül ki a valós tudás. Vannak, akik remek pedagógusok, a zsebükben van a vízilabda, a dolgok mégsem úgy alakulnak rajtuk kívül álló okok miatt, hogy megszülessenek az eredmények, s vannak olyanok, akiket a dolgok szerencsés együttállása segít a sikerhez. Pont emiatt is érdekel a válasz a kérdésre, mindenképp szeretném majd kipróbálni magam. Ugyanakkor most azt gondolom, csak utánpótlás-edzőként dolgoznék, gyerekekkel foglalkoznék.

Többen is belevágtak ebbe az újkori nagy generáció tagjai közül.

Ha én is így teszek, két dolog lesz fontos. Egyrészt nem akarok megélhetési edző lenni, szeretném, ha ez nem egzisztenciális kérdés lenne. Emellett csak akkor vállalnék feladatot, ha a fejemben lévő koncepció megvalósulására minden feltétel adott. Ha nincs idő dolgozni, vagy a szakmai stábban nincs egyetértés, akkor nem vágnék bele. Ha majd edző leszek, szeretnék a stábbal éveken keresztül szisztematikusan, tudatosan, egy előre meghatározott koncepció mentén haladni, zavartalanul.

Csapatkapitány vagy a klubodban és a válogatottban is. Ebben a szerepben is lehet fejlődni, mondjuk a türelmet tekintve?

A válogatottbeli és a klubban betöltött szerep között teljesen világos különbséget kell tenni. A klubban egyértelműen sokkal nehezebb csapatkapitányként működni.

Miért?

A kilenc hónap alatt – ami egy klubszezon – törvényszerűen beviszik a játékosok a magánéletet a közösségbe. S a magánélet minden apró mozaikját: a mindennapos örömöket és bánatokat. Ha valaki összeveszett a feleségével, gyereke született, nem sikerült a vizsgája, ezek mind megjelennek edzésen, így vagy úgy, s ez mind befolyásolja az egyén és így a csapat hangulatát, teljesítményét. Sokkal több inger viheti el a figyelmet, és a mindennapok alatt bármi unalmassá tud válni. Ezért többször kell megújulni, ami nagyon nehéz feladat. A válogatott más, az az időszak egy „eliteseménynek” felel meg. Abban a másfél hónapban nincs motivációs kérdés. Arra az időszakra mindenki félreteszi a vizsgáit, a postai ügyintézést, a betegségét is. Olyankor senki nem beteg, akkor sem, ha mégis az. Minden megy magától, lényegégben. A klubszezon hosszú, tele hullámhegyekkel és völgyekkel, utóbbiakat kezelni kell, s ez a csapatkapitány feladata. Nem szeretnék mártír lenni, hiszen minden ember felelős a csapat hangulatáért, de egy csapatkapitánynak tágabb látókörűnek és érzékenyebbnek kell lennie, s többet kell foglalkozni a csapat dolgaival is.

Szolnokon beszélgetünk. Ha arra kérnélek, vezess körbe a városon, könnyen menne?

A város egy bizonyos részében szívesen és könnyen menne. Ott ahol sétálni szoktunk, bevásárolni, ebédelni, játszótérre menni, kávézni.

Vannak törzshelyeid és hűséges vagy hozzájuk, vagy mindig van benned igény a változatosságra? S itt Rijekára is kitérhetünk.

Elég konzervatív és kényelmes vagyok ebben a tekintetben. Rijekában azon helyek száma, ahol legalább kettőnél többször voltam, az mondjuk négy, a négy év alatt. Ezt nem mondanám soknak. Azt sejtem, hogy ez Szolnokon sem lesz másképp. Szeretem azt a helyet, amit megszeretek, ahol jól főznek, ahol jó a kávé vagy ahol jó a hangulat.

Könnyű volt megszeretni Rijekát és Szolnokot Budapest után?

Mindkettő esetben könnyű volt, annak ellenére, hogy minden tekintetben két különböző városról van szó. Gyönyörű négy évet töltöttem el Rijekában a feleségemmel és Dumival, de Szolnokon is nagyon jól érezzük magunkat.

A magyar válogatott 2013-ban meglepetésre világbajnoki címet szerzett, idén viszont „csak” az ezüstérem jutott a budapesti Európa-bajnokságon. Nem sokkal az Eb után azt mondtad, ez egy örök seb marad.

Elképzelhető, hogy akkor egy felfokozott állapotban ezt gondolhattam, de ma már azt mondom, ez egy örök emlék és egy jól sikerült világverseny volt a számunkra. Óriási lehetőség és szerencse, hogy a mi korosztályunk ennyi ember előtt játszhatott idehaza, még most is beleborzongok, micsoda hangulat uralkodott a Margitszigeten, ott, ahol felnőttem. Nagyon sokat jelentett a helyszín számunkra, és azt se feledjük, hogy végig nagyon jól játszottunk, a döntő kivételével.

A válogatott útja ki van kövezve a jövőre nézvést?

Egyáltalán nincs.

Meglep, hogy ezt mondod.

Nem véletlen, hogy Tibor is azt nyilatkozta, folyamatosan új embereket próbál ki a friss Világliga-sorozatban. Annyira gyorsan változik a vízilabda, annyira gyorsan változik az, miben tudsz jó lenni, hogy már a londoni bronzmeccs, amit a minap néztem vissza, sem az a vízilabda, ami most van. S mivel nagyon gyorsan változik a fizikai felkészültség mértéke, a taktikai repertoár, majd egy újabb faktorként most a szabályok is, nem lehet tudni, milyen játékosok, milyen csapat és edzői felfogás, stratégia lesz a kifizetődő és eredményt hozó. Éppen ezért senkinek sincs kikövezve az útja. Természetesen, mi azon vagyunk, hogy a Tibor által lefektetett kövekre rálépjünk.

Vallomás az öcsről, Dumiról:
 
„Csak egyszerűen lehet fogalmazni, mert a kapcsolatunk nagyon bonyolult. Az biztos, hogy ez egy 27 éve tartó kölcsönhatás. 27 éve hatunk egymásra jóban-rosszban. Nagyon sok élményünk van, aminek a túlnyomó része egy ideje már – érthetően – vízilabdás élmény. Azt gondolom, jó testvérek vagyunk, motiválóan is hatunk egymásra: van, amikor a versenyszellem miatt, van, amikor azért, mert csukott szemmel követjük a másikat. Hiába fiatalabb ő, ez oda-vissza működik. Ugyanakkor ha, mondjuk, a tíz legfőbb emberi tulajdonságot kellene megnevezni, akkor egy, maximum kettő lenne az, ami közös bennünk. Tűz és víz vagyunk, teljesen más szokásokkal, más személyiséggel, más világnézettel. Egy dologban egyetértünk, ez pedig a család fontossága. Ezt a szemléletet a szüleinktől örököltük, de most már a saját családunkon keresztül látjuk, hogy az életben valóban ez a legfontosabb.”
 
Dobos Sándor
 
A beszélgetés az E.ON Világa magazin év végi, ünnepi számában jelent meg.