Az E.ON Világa magazin év végi, ünnepi számából idézzük a női válogatott kapitányával készült interjút.

Fotó: Szaka József

A 80-as évek elején édesanyja, Ördög Éva kezdte el szervezni az első női csapatot pár edzőtársával, fiát, az akkor még pólózó Merész Andrást pedig maga mellé vette segítőnek. Azóta eltelt harminc év, a válogatott nagy ívet írt le a fejlődésben (közte Európa-bajnoki és világbajnoki címekkel), s ma is a világ egyik legjobb csapata.

Hogy kell bánni egy nővel?

Ha ezt meg tudnám válaszolni, igazi bestsellert adhatnék ki. 1982 és 1988 között hat évet dolgoztam női csapat mellett, most pedig idestova kilenc éve dolgozom a lányokkal, tapasztalatom van, ez nem vitás. Egy hölgy, egy nő, egy lány esetében mindig fel kell készülni a készülhetetlenre. Emellett viszont nagyon sok pozitív élményem van. Ha egy női vízilabdázó érzelmileg kötődik valakihez vagy valamihez, akkor könnyebben motiválható. Emellett rettentő profi a hozzáállásuk a sokszor egyáltalán nem profi körülményekhez, ráadásul mindent megcsinálnak, amit az edzéseken kérek tőlük, zokszó nélkül.

Mennyire engedheti magát közel egy edző a játékosokhoz, nehéz-e fenntartani az egyensúlyt?

Ahogy az idő, úgy a kapcsolatunk is változik. Mikor kineveztek a juniorválogatott kapitányának 2005-ben, akkor 17-18 évesek voltak a lányok, egy amolyan apa-lánya kapcsolat volt a miénk. Én öregszem, ők kevésbé, de ez a kapcsolat is átalakul. A nők az érzelmeik által motiváltak, és erre korosztályonként másként kell reagálni. Nem minden játékos változik egyformán, edző viszont csak egy van. Meg kell tartani egy egészséges távolságot, ez nagyjából egy, két lépést jelent. Ugyanakkor ennek bizalmi alapon kell nyugodnia, a játékosnak hinnie, bíznia kell az edzőben. A lányoknak nagyon fontosak a visszajelzések, az egyéni beszélgetések. Ha az edző nem figyel arra, ki milyen lelkiállapotban van, eltávolodhat a játékosoktól.

Mennyire bízik a lányokban? Volt olyan eset, hogy valaki ott volt a válogatottban, mert iszonyú jó játékos, de egyébként ott volt a kétely a személye mögött?

Álszentség lenne, ha azt mondanám, mindenkit egyformán lehet kezelni. Vannak extraklasszisok, ugyanakkor van egy mérce, egy küszöb, amit mindenkinek meg kell ugrania. Annál rosszabb nincs, ha egy edző kivételezik, ezt ugyanis a lányok azonnal észreveszik. Az etikai kereteket világossá kell tenni, és be kell tartatni. A válogatott az válogatott. A kézilabda-válogatott kapitányához hasonlóan én is kitiltottam például a telefonokat a közös étkezésekről: állandóan sms-ek és hívások foglalták el a lányokat. Ez a kérés a stábra is vonatkozott. Természetesen tudom, én 51 éves vagyok, a lányok huszonévesek és egy másfajta kommunikációs világban nőttek fel.

Ha bekameráznánk a kapitány otthonát, a lányok mennyiben más Merész Andrást látnának?

A sportoló és egy edző is beviszi a személyiségét az uszodába, így lehetek ezzel én is. Ez nem véletlen, hiszen „mióta két sejtből állok”, ott vagyok, az uszoda a második otthonom. Hála Istennek, gyerekként is nagyon jó családi légkörben nőttem fel, még akkor is, ha szüleim elváltak, én ennek inkább csak az előnyeit élveztem, s most is szerető családban élek, immár 25 éve. Két szenzációs gyerekem és egy nagyon szerető feleségem van, akikre, bevallom, a vízilabda miatt jóval kevesebb energia és türelem jut. Köszönettel tartozom a családomnak, hogy „elvisel”. Pihenni és feltöltődni járok haza.
Édesanyja kezdte el szervezni az első női vízilabdacsapatot hazánkban. Ha ő nem tesz így, hol tartanánk?

Talán ugyanitt, hiszen akkor a körülmények nagyon afelé tendáltak, hogy a női vízilabda megjelenhet idehaza. S hogy miért éppen ő vágott bele? Mindig is egy bevállalós sportember volt, hiszen volt ő a búvárúszók kapitánya, úszóedző Fradiban és a Vasasban vízilabda előkészítő csoportjai voltak. Édesanyámnak a gyerekei miatt volt rálátása a vízilabdára. Miután 82-ben a Császár-uszodába elkezdett edzésre járni néhány lány, lehetett látni, elkezdődött valami. Mikor már 15-20-an voltak, szólt édesanyám, hogy menjek le segíteni neki.

Kortársakat kellett edzeni.

Nagyjából. 19 éves voltam, még javában játszottam a Tungsramban. Az első években a csapat átlagéletkora jóval az enyém fölött volt. Viszont mivel a játékosok 99 százaléka úszóból lett hirtelen pólós, mindenki tudta, miből áll a profi sport, hogy kell edzeni. Imádtak lejárni, imádtak a Vasasban edzeni, még ha a férfiak elnéző mosollyal is nézték őket.

S aztán jöttek az eredmények: az első Eb-n rögtön ezüstérmes lett Magyarország, aztán a másodikon és a harmadikon is, és aztán jöttek az évek, olykor kiugró eredményekkel. 1994-ban és 2005-ben világbajnok lett a válogatott, 1991-ben és 2001-ben Európa-bajnok. Mióta ön a kapitány, világbajnoki bronzérem, két Eb-harmadik hely és egy olimpiai 4. hely is a történelemkönyvekbe került. Ott volt a hazai női vízilabda megszületésénél és most is ott van. Milyennek írható le ez a hosszú út? Reálisnak, bravúrosnak?

Mindkettőnek. A női vízilabda a világ egyik legdinamikusabban fejlődő sportága, amely minden kontinensen nagy fejlődésen megy keresztül. Ma már élvezhetők a meccsek, a legkomolyabb szakemberek dolgoznak a hazai klubokban is.

Egy nőnek és a női vízilabdának a férfiakból és a férfivízilabdából kell inspirálódni?

Amikor 2005-ben kineveztek juniorkapitánynak, első dolgom az volt, hogy a férfiaknál bevált utánpótlás-rendszert egy az egyben átültessem a lányokhoz. A mostani éljátékosok akkor kezdtek a tehetséggondozó edzéseken, amelynek a létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Bár a női vízilabda bázisa még mindig kisebb, de ma már nagyon nehéz a válogatott 18-as keretébe bekerülni. És igen, maguk a játékosok is inspirálódnak: Keszthelyi Rita kezdte el az egész csavart Hosnyánszky Norbert nyomán, ma már az egész UVSE-Central ezt próbálja utánozni. Hisz ők is imádják ezt a játékot.

Tehát a nők is képesek minőségi vízilabdára.

Taktikai téren semmi olyan nincs, amit ne tudnának megcsinálni. Fizikálisan sosem éri utol a női a férfivízilabdát, de technikailag a nyomában tud lenni. Ráadásul, míg régen azért jártak le a lányok edzésre, mert olcsóbb volt, mint egy fitneszbérlet, és mert a kötél túloldalán a férfiak edzettek, mára az alapindíttatás elsősorban a sportág feltétlen szeretete.

Ha korteskedni kellene a női vízilabdameccsek mellett, miért ajánlaná őket egy sportrajongónak?

Ha a férfivízilabda tetszik valakinek, a női vízilabda is fog, a hasonlóság kísérteties. A meccsek pörgősek, mozgékony és kiszámíthatatlan, így izgalmas a játék. Sajnos, a férfiolvasóknak nem szolgálhatók jó hírrel: a lányok még mindig nem bikiniben játszanak, hanem egész dresszben. Viszont meg lehet őket csodálni a meccsek előtt és után, sapka nélkül. Így az élmény teljesebb lehet.

A vízilabda (még) téli sport: az ünnepek előtt is játszanak a csapatok. Mikor lehet kikapcsolni, és hangolni az év vége meghittségére?

Nekem, amíg dolgom van a vízilabdával, ez lehetetlen vállalkozás. Idén még december 16-án Világliga-mérkőzést játszunk. A lányok persze érzelmekben élnek, a karácsony nekik egy plusz adrenalinbomba. Eddig majdnem mindig edzettünk karácsony és szilveszter között, most ez nem így lesz. A TF-en azt tanítják, a pihenés is edzés. Kell is a lányoknak, hogy a lelkük is megnyugodjon. Egy női sportolóval ugyanis akkor lehet jól együtt dolgozni, ha a lelke rendben van. Ami engem illet: huszadika után aktivizálom magam, az én feladatom a favásárlás például. Aztán 24-én jöhet a meghitt családi ebéd és vacsora.

Lehetnek-e meghitt pillanatok Rióban?

Azon vagyunk. Minden arról szól, hogy az olimpiáig tartó kétéves ciklust a lehető legeredményesebben építsük fel. Borzasztóan nehéz lesz kijutni az olimpiára, hisz vagy a 2016-os belgrádi Európa-bajnokságot kell megnyerni, vagy az azt követő olimpiai kvalifikációs tornán kell az első három hely valamelyikén végezni. Talán az első még egyszerűbb koreográfia is.
 
Az interjú a Magyar Vízilabda Szövetség főtámogatója, az E.ON magazinjának év végi, ünnepi kiadványában jelent meg.