Éljük meg a pillanatot, amit a magyar vízilabda klasszisai teremtenek nekünk!

Éppen beértünk Debrecenbe, és lassítottunk egy kereszteződésnél, amikor begördült a mellettünk lévő sávba egy másik autó. Balra tekintettem: Steinmetz Ádám és Fodor Rajmund ült benne, igyekeztek. A Vasas még ifibajnokit játszott tegnap, ott mindkettejüknek jelenése volt, és még azt követően is akadtak ügyes-bajos dolgok, amiket el kellett intézni. Aztán autóba ülni, és lehajtani az autópályán. Egy gálára, egy újabb találkozóra.

Az uszoda parkolójából be lehet látni a medencetérre. Egy órával a meccs előtt a lelátó közepe megtelt, ami nem véletlen, délután közönségtalálkozót is szerveztek, ahol az autogramosztás világrekordjának nem hivatalos megdöntése is cél lehetett. Édes teher ez nagy bajnokainknak.

Voltak tehát Sydney, Athén és Peking olimpiai bajnokai közül, akik csak a kezdés előtt nem sokkal értek le (mondjuk úgy, estek be) a Varga Tamás kezdeményezésére életre hívott gálára, de leértek. Bár „piszok” messze van Debrecen, végül majdnem mindenki ott volt (Vári Attilának halaszthatatlan feladatai akadtak Pécsen, Biros Péter pedig még nem tud játszani korábbi műtéte után). Mert bármennyire is zsúfoltak a mindennapok, bármennyire is érthető, ha egy-két klasszis azt érezte, ez a meccs most kevésbé jött jól, így vasárnap, végül mindenki beillesztette a naptárba. Nem akart kimaradni senki sem a mókából.

Ezért hálásnak kell lennünk nekik. Hisz miattunk mondtak igent, miattunk, a közönség miatt vezették le a több mint 200 kilométert (mások ennél is többet) egy csúnya, esős novemberi napon. Szívesség ez, miközben az elmúlt 17 évben már annyi, de annyi szívességet tettek nekünk. A vízben.

Jómagam a sajtó munkatársai számára fenntartott szektorban követtem a gálát. A mérkőzés előtt majd’ negyed órán át mutatták be a főszereplőket, a jelenkor és a korábbi évek nagy klasszisait. Előttem volt 1400 ember, akik felállva köszöntötték a velük szemben felálló huszonnyolc vízilabdázót.

A medence szélére a Simply the best című Tina Turner-klasszikusra, vastaps kíséretében vonultak be. Ez az a dal, amire valamiért egyébként is elérzékenyülök, így együtt viszont – nem akarok túl szentimentális lenni – „sok volt”. Vigyázat, személyes megjegyzések következnek, engedtessék meg: végigpörgött bennem, amikor még a kecskeméti szülő házban csapkodtam a nappali foteljének karfáját az oroszok elleni döntő alkalmával a 2000-es olimpiai döntőt figyelve. Négy évvel később – egyszerűen hihetetlen, hogy ez megtörtént – nem tudtam végignézni a szerbek elleni döntőt, mert éppen akkor és csak akkor ért rá egy interjúalanyom. Úgy beszélgettem vele, hogy legbelül nem is nagyon érdekelt, mit mond (jó, ez csak félig-meddig igaz), inkább a kecskeméti főtér egyik sátrából kiszűrődő tombolást figyeltem, és az eksztázist, amibe aztán beleütköztem. 2008-ból pedig az marad meg, amit édesapámnak mondtam az amerikaiak elleni meccs derekán: „nem tudom elképzelni, hogy ne nyerjünk” – bármennyire is szívósan küzdött az ellenfél egy ideig.

S eszembe jutott Barcelona. 2003-ban amolyan hátizsákos újságíróként élhettem át a csodát, máig előttem van annak a spanyol önkéntes lánynak az arca, aki a döntő után lefutott hozzám a sajtótribünre, és azt kérdezte: „Are you happy?” Mit lehetett erre mondani?

Aztán a tavalyi világbajnoki döntő utáni kép, ahogy az uszoda előtt, már jóval éjfél után gratulálhattam a pezsgőző Gergely Istvánnak, kérdezhettem a kétszeres világbajnok Madaras Norbertet, s figyelhettem, amint a fiatalok talán maguk sem hiszik el, mi történt velük.

Szóval szólt a Simply the best, és az ember akarva-akaratlanul elérzékenyült: egy helyütt életünk egy szelete. Egy helyütt a jelen klasszisaival. Mellettük Benedek Tibor új meghívottjaival. Akik lehet, hogy 10-15 év múlva újra megtöltenek majd egy uszodát, vasárnap, egy csúnya esős novemberi napon. S az ember tényleg azt érezte: baromi szerencsés, hogy ha csak egyszerű sajtómunkásként, de foglalkozhat ezekkel a legendákkal.

S még valami: Varga Tamás és a debreceniek amolyan búcsúmeccsnek is szánták a vasárnapit. S erre mi történik? A meccs után lényegében senki sem beszélt erről. Nem volt búcsú, sőt. Elhangzott a „jövőre veled, ugyanitt”, a „jövőre mi nyerünk” félmondat is. Talán elhamarkodottan, talán félig komolyan. Persze, miért is gondolnánk a búcsúra?

Amikor az All Star-csapatban szereplő tizennégy játékos közül Kásás Tamás kivételével mindenki (!) a sportágban dolgozik: játszik vagy edzéseket tart, „ügyvezet” vagy meccset fúj. Kis túlzással: eszük ágában sincs kilépni a vízilabdából.

Ez az életük.

Minden tiszteletünk!

Dobos Sándor