A Szolnoki Dózsa-Közgép–A-Híd-OSC-Újduda BL-visszavágó (11–9) más típusú meccs volt, mint az első, a szervezettség ezúttal jobban dominált. A remek partin bebizonyosodott, a rendkívüli szolnoki fegyverarzenál semlegesítésére egy meccsen néhány fokkal nagyobb az esély, mint többmeccses párharcban.

Fotó: Szolnoki Dózsa

Nem győzzük kivárni – fejeztem be így az OSC és a Szolnok első BL-partija után írt szubjektív cikkemet, mondván, olyan élményben, munícióban részesült a vízilabdát szerető ember a Kondorosi uszodában, amely a magával ragadó érzés mellett rögvest folytatást „követelt.”
Jelentem, tegnap este a 2.0-s verzió következett.
Más meccs volt persze. Kevésbé az erő, a mindent elsöprő hév, a csak azért is megmutatom magatartás dominált, ezúttal szó sem volt gondolkodás nélkül azonnal egymásnak ugrunk párviadalról, tökéletesen érződött az odavágóból tanultak hatása. Mindkét oldalon készültek az ellenfélből, igyekeztek a másik méregfogát kihúzni – az eredményből tudjuk, a szolnokiaknak sikerült jobban.
Papírforma?
Voltaképpen az. Kétmeccses párharcban legyőzni ezt a csapatot, azt gondolom, nem csak az OSC-nek, hanem bármely olasz, szerb vagy horvát alakulatnak megoldhatatlan, legalábbis erőn felüli feladatot állítana, ergo mindegyiknek az lehet az esélye a BL-ben (kinek több, kinek kevesebb), hogy a remélt kieséses szakaszban majd „csak” egyszer kellene felülmúlni.
Őrületes, hogy mennyire kielemezte, majd már-már gépiesen végrehajtotta a taktikát Cseh Sándor együttese (az első felvonáson tarthatatlan Josep Kayest például tökéletesen elnyelte a zóna), miközben persze a már említett egyéni zsenialitás sem került vakvágányra – lásd ezúttal Varga Dániel vagy a Stefan Mitrovics megmozdulásait. Tekintettel arra, hogy módfelett briliáns a szolnoki fegyverarzenál, elsőrangú magyar és szerb „katonák” állnak a lövészárokban, készülni ebből a csapatból tulajdonképpen képtelenség. Mintapéldája volt ennek Milan Alekszics, aki a találkozón sokáig „csupán” a centerekkel vívott brusztolásával tűnt ki, mígnem egyszer csak irtózatos felsősarkos találattal jelezte, az ő kezében sincs éppenséggel rossz helyen a labda. Valamelyikük mindig képes kárt tenni az ellenfél falában, kiszámíthatatlan, ki villant éppen, nyilvánvalóan tudatos (és drága persze) az efféle összeválogatása a klasszisoknak.
Avagy kimondva-kimondatlanul a nagy tett végrehajtása a cél a Tisza-parton.
Az OSC pontosan felmérte, hogy ellenfele csapatjátékát kellene valamilyen formában gyengítenie, Vincze Balázs elmélete nem is működött rosszul, még akkor sem, ha ezen a találkozón végig egyértelműnek tűnt, melyik csapat örülhet majd a végén. Valahogy az az érzés lett úrrá a semleges szurkolókon, hogy még a blokkokról bepattanó labdák sem voltak véletlenek…
S ha már bepattanó labdák: itt Nagy Viktor, amott Biszritsányi Dávid teljesítményét nem érhette kritika, avagy a kapusok hozzátették a magukét a csatához. A csatához, amely a küzdelem, az említett zseniális gólok (ki ne felejtsem Salamon Ferenc elsőrangú löketeit!) mellett inkább szervezettségében emelte az összecsapást az átlag felé.
A sors diszkrét bája, hogy az a Szolnok jutott a BL-főtáblára, amely a kragujevaci performanszával „intézte el” a magyar-magyar párharcot (ok, a sorsolás, pardon – khm…), az OSC ugyanúgy egyetlen vereséggel befejezte nemzetközi kupaszereplését a szezonban. A fővárosiaknak bizonyosan fáj ez, de látva a tekintetüket, hallva higgadtan megfogalmazott gondolataikat, kétség sem férhet hozzá, hamarabb megemésztik, mintha a szolnokiaknak kellett volna a kiesést. Ebből is kitűnik, kinek volt nagyobb az esélye, egyszersmind a veszíteni valója.
És ezért papírforma valahol a végeredmény.
Mindenki gratulált mindenkinek, intelligensen zárták le az urak az amúgy roppant kemény, de sportszerű párharcot.
A taps mindkettőjüknek jár.

– Amler Zoltán –