A BVSC–UVSE szombat esti rangadó (7–8) minden elemében bizonyította, érdemes a szakágat kiemeltként kezelni. A meccs egyben volt minőségi, szórakoztató, izgalmas, ahogy mondani szokták, XXI. századi sportesemény.

Fotó: Dobos Sándor

A női vízilabda népszerűsítéséért a női vízilabda teheti a legtöbbet – jelentem, ezúttal is megtette, amit megkövetelt a haza. A szombat esti BVSC–UVSE rangadó (hivatalos nézőszámot Merész András szövetségi kapitány miatt nem írhatok, mert ugyan ígéretet tett arra, hogy megszámolja a lelátón helyet foglalók számát, ötvenöt körül feladta, inkább visszaült a helyére mecset nézni…; ami biztos, a létszám közelebb volt a kétszázhoz, mint a százhoz, ami manapság felettébb bíztató) mindent magában hordozott, amit úgy nevezünk: szórakoztatás. Látványos megmozdulások, egy-egy elleni küzdelmek, hovatovább kíméletlen csaták, nagy gólok, bravúros védések, tömény izgalom, öröm és bánat.
Mi kell még?!
Amikor a sokat megélt válogatott játékos az időkérés alatt habitusának megfelelően, de jó szándékkal neveli a nagyot rontó ifjú tehetséget; amikor a testvérpár nem várt mód összeakad a medencében, és a performansz bájos zavara helyett profi módon néz egymással farkasszemet; amikor a válogatott védője centerpozícióban is extrát képes nyújtani; amikor már nem csupán az ejtés a módi, hanem valódi lövések zúdulnak a kapuk felé; amikor tökéletesen látszik, a tizennégy játékos nem szimplán bent van a vízben, hanem jól kitalált, az uraknál is alkalmazott hadrendben teszi mindenki a dolgát; nos, ezeket is figyelembe véve megvan a remény arra, hogy még jó ideig bízzunk abban, idővel nem csupán elfogadják, sokkal inkább észreveszik a szakágban rejlő lehetőségeket azok, akik tehetnének is érte.
A klubok őrült erőfeszítés árán igyekeznek minél jobb színvonalon tartani a történetet, említett két csapat mellett Szentesen és Dunaújvárosban is bajnoki (arany)éremre áhítoznak, ennek megfelelően feszülnek meg hétről hétre, ergo a napnál is világosabb: a közös cél, a kiemelkedő rió olimpiai szereplés, az annak hozadékának joggal gondolt reflektorfény egységfrontba állította a főszereplőket.
Ez az egységfront persze a honi sorozatban egymás elleni harcot is eredményez – ettől működőképes az egész. A hölgyek a medencében nem kímélik egymást, a parti után azonban félretéve az esetleges sérelmeket nem egy esetben együtt hagyják el az uszodát. Persze, ahogy nő majd a tét, úgy lesznek mind inkább élesek az efféle összecsapások, mindazonáltal aggódni egyelőre felesleges. Majd ha a kupadöntőnél, vagy a rájátszásnál tartunk, akkor érdemes megfejteni a lelkeket, ad abszurdum akkor lehetséges a békítő szerep meggondolása.
Tekintettel arra, hogy a magyar női bajnokság momentán ob I név alatt fut, érdemes rögzíteni: ha valamely cég, legyen kisebb vagy nagyobb, olyan helyen szeretne segíteni a sportban, ahol a minőséget, a kedvességet, az őszinteséget, s persze nem elhanyagolhatóan a megjelenés adta kiváló lehetőséget egyszerre kapja, akkor nem kell tovább keresnie.
Arról nem beszélve, hogy a szakág minden egyes szereplője irtó hálás tud lenni a törődésért. A női vízilabda népszerűsítéséért a női vízilabda valóban megtesz mindent.
És ön?

– Amler Zoltán –