JEGYZET – a női bajnokság margójára

Fotó: Szaka József

– Hazarendelte őket? Vagy maradjunk az elbeszélgetett velük forgatókönyvnél?
– Maradjunk az utóbbinál.

Tekintettel arra, hogy Merész András honlapunknak adott interjújában némiképpen sejtelmesen válaszolt a feltett kérdésre, bátran állíthatjuk, a riói olimpia közelsége rég nem látott kapukat nyitott ki a magyar női bajnokságban. Ezen kapuk kinyitása persze nem ment volna, nem mehetett volna a szövetség és a klubok vállalása nélkül, avagy rögvest az elején érdemes rögzíteni: az összefogás elvitathatatlan.

Alkalmasint van mire építeni.

Gyakorlatilag a kezdetek óta problémát jelent a „női játékosokat lasszóval kell keresni” effektus, ami nem állítom, hogy a légiósok hazajövetelével gyökeres fordulatot vett volna (amerikai és ausztrál viszonylatban a lemaradás amúgy is behozhatatlan), mindazonáltal hosszú távon, nem feltétlen ötkarikás szemüvegen keresztül vizsgálva rengeteg pozitív hozadéka lehet a legjobbak honi szerepvállalásának. Reflektorfénybe ugyan aligha kerül majd a szakág, valljuk be, ez irreális elképzelés volna, viszont a korábbiaknál bizonyosan nagyobb figyelem terelődik rá, amit már „csak” meg kell lovagolni.

Tapasztalva a talán sohasem látott várakozást, bizsergést, látva a főszereplők elhivatottságát, érezve a „van a levegőben valami” vegyes izgalommal átitatott spontán „illatot”, talán hajlamos az ember túlzásokba esni.

Amondó volnék, ez egyáltalán nem baj.

A női vízilabda esetében semmiféleképpen, hiszen végre zajlik, pezseg majd az élet, kiélezett meccseken szakad a fürdőruha, van mivel foglalkozni, a cseppet sem elhanyagolható üzleti megközelítéssel élve nő a portéka értéke, most aztán igazán van mit eladni.

A női szakág Kásásaként is elkeresztelt (hm) Keszthelyi Rita újra idehaza varázsolhat, Bujka Barbara és Tóth Ildikó magyar klub sapkájában morzsolhatja össze a védőket (már aki hagyja, ugye), Szücs Gabriella a kevés kiélezett spanyol bajnoki után majd’ minden héten itthon fejlesztheti az eddigieknél többre hivatott lövőtudományát. És így tovább, és így tovább, Kisteleki Dórától Takács Orsolyáig bezárólag mindannyian a szemünk előtt bizonyíthatják, nem hiába leendő olimpikonokról, reményeink szerint leendő eredményes olimpikonokról beszélhetünk.

És ami esetükben fontosabb: a szövetségi kapitány szeme előtt…

A történet diszkrét báját adja, hogy a legjobbak egymás elleni csatája során eddig nem tapasztalt feszültségek kerülhetnek, kerülnek majd felszínre, hiszen mégis csak meg kell fogni a válogatott társ dresszét, gondolkodás nélkül „belemártani” a karmokat, hovatovább megpróbálni őt vízbe „fojtani”, ám aggodalomra semmi ok, lévén szenzitív természetüknél fogva ebből is tanulnak majd. A közelmúlt tucatnyi Honvéd–Vasas párharca is ékes példája annak, hogy a leghetetlenebb helyzetekből sem képtelenség pozitív energiákat csiholni. Hiába vívtak vérre menő, kegyetlen, alkalomadtán brutális csatát egymással az urak, napokkal később együtt edzettek a Szigeten, évekkel, hónapokkal később együtt álltak Olümposz csúcsán.

Rögös az út, amely annak közelébe, vagy – ne legyünk kishitűek! – egyenesen oda vezet, de a Szentes–UVSE meccsel ma rajtoló bajnokság erre a pályára állíthatja.

Mondanom sem kell, nem kényszerpályáról van szó.

Amler Zoltán