A margitszigeti Európa-bajnokságon egyértelműen az aranyérmet célozta meg csapatával, de az elődöntő, a spanyol együttes ezúttal is megálljt parancsolt a mieinknek.

Az olaszok ellen kivívott bronzérem némileg kárpótolta őket, ám nem kétséges, nem az elégedettség mintaképét lehetett róluk megmintázni. Merész András szövetségi kapitány az alábbi interjúnkban bevallotta, egy hónapig gondolkodott azon, hogyan tovább, ám a sok beszélgetés után újult erővel vetette bele magát a munkába. A stábja átalakul, az ő szerepe is némileg megváltozik, avagy a nagy cél, a riói eredményes olimpiai szereplés érdekében frissítés következik. A cél közös, ennek megfelelően a szövetség, a sokat áldozó klubok, a hazatérő légiósok mind azon vannak, hogy a magyar női válogatottnak sikerüljön megmásznia a legmagasabb lépcsőfokot. Az alaposan megerősödő, pénteken rajtoló bajnokság mindenesetre feltétlen jó alapot szolgáltat erre.

Fotó: Szaka József

Van egy tippem.

Halljam!

Az Európa-bajnoki meccsek közül a vesztes elődöntőt jóval többször nézte vissza, mint a győztes bronzmeccset.

Még szerencse, hogy nem tett fel pénzt a tippjére…

Pedig önt ismerve fix egyesnek tűnt.

Azért ne ostorozza magát, nyilvánvalóan abból indult ki, hogy önmarcangolós típus vagyok. Mindazonáltal az olaszok elleni meccs sem volt sétagalopp, a mérkőzés alatt fogtam a fejem egy-egy hiba láttán. Nem véletlen az sem, hogy ezt a két találkozót említette, mert valóban, ezzel a kettővel foglalkoztam a nyáron a legtöbbet. Legalább nyolcszor visszanéztem őket, egyes részleteit ennél is többször, és be kell, valljam, nem kevés típushibát véltem felfedezni.

Végeredményét tekintve mégis ég és föld a kettő között a különbség.

Ez nem vitás. A spanyolok elleni vereség a mai napig fájó pont az életünkben.

„Szerintem kicsit folklóros a rájuk aggatott bélyeg. Ez a csapat konkrét meccseket veszített el, nem hiszem, hogy a lányok tartanának az elődöntőtől”. Kemény Dénes honlapunknak adott nyilatkozatából idéztem. Gondolom, sejti, hogy miért.

Túl sok elődöntőt veszítettünk már ahhoz, hogy ne sejtsem…

Mit szól az elnök szavaihoz?

Nem hiába nyert három olimpiát – szakértő. Maximálisan egyetértek vele, elég csak alapul venni a három talán legfájóbb vereséget. Az olimpián, a világbajnokságon, majd most az Európa-bajnokságon egyaránt a spanyolok ellen veszítettük el az elődöntőt, mégsem venném egy kalap alá ezeket az összecsapásokat. Nagy szakmai baki lenne a részemről. Mert nézzük, mi történt. Londonban sajnos már a mérkőzés elején elment a hajó, rengeteg problémával küszködtünk, nem volt esélyünk. A barcelonai vébén ugyan korán kapust kellett cserélnem, de a visszacsere után összeállt a védekezés, ennek is köszönhetően el tudtunk lépni tőlük. Ezt követően azonban három-négy olyan technikai és taktikai fegyelmezetlenség történt, amelyek nem engedték, hogy a háromgólos előnyünkből legalább egy megmaradjon.

Fotó: Szaka József

Az a fránya utolsó negyed…

Többször megkaptam azt a kritikát, hogy a szoros védekezés helyett zónázni kellett volna ekkor, s így nem kapunk három kiállítást. Amellett, hogy Faragó Tamás szavaival élve meccs után okos a katona, azt tudom még mondani, vissza kell nézni ezt a negyedet. Aki megteszi, jól láthatja, nem a szoros miatt kerültünk ennyiszer emberhátrányba, hiszen a mezőnyben elkövetett buta faultok miatt voltak a kiállítások. De állítom, még ezzel sem lett volna baj, ha az addig jól bevált emberhátrányos védekezést csináljuk – sajnos azonban kettőbe is belealudtunk rendesen, így pedig könnyedén lőtték góljaikat a spanyolok..

És a Margitszigeten?

Megint más eset. Elöl kapkodóan játszottunk, hátul nem működött a zónánk, négy akciógólt is kaptunk a centerről, ami ezen a szinten megengedhetetlen. Másrészt – és ez hosszú távú probléma – a blokkjaink közel sem voltak olyan hatékonyak, mint kellett volna. Talán ezt nevezhetem az Európa-bajnokság legfontosabb tanúságának. Ezt rendbe kell tenni! Ráadásul ahhoz, hogy a későbbiekben a női vízilabda profitálhasson, utánpótlásszinten kell külön foglalkozni ezzel a kérdéssel. Mert az egy dolog, hogy mostantól a válogatottnál nagyobb hangsúlyt fektetünk erre a témakörre, fontos, hogy már a gyerekek elsajátítsák a blokkolás tudományát, mert jól látható, ezzel minden szinten problémáink vannak.

Távol állok az igazságtól, ha azt mondom: a legmagasabb lépcsőfok megmászása előtt áll a csapat? Eddig, ha nem is volt kikövezett az útja, szépen, lépésről lépésre haladt előre, de most mintha megtorpant volna.

Mellébeszélhetnék, védhetném a mundér becsületét, de tökéletesen látja. Alkatomnál fogva sem próbáltam még, mégis biztos vagyok benne, sőt olvastam is róla, hogy a Mount Everest megmászásánál az utolsó húsz méter a legnehezebb. No, ilyesmivel küszködünk. Noha mindegyik elődöntő elvesztése más-más okokra vezethető vissza, egyben hasonlítanak egymásra: egygólos fiaskókról van szó. Márpedig akkor van kész egy csapat, amikor ezeket a partikat meg tudja nyerni. Ne átalljuk kimondani: bármennyire szerettük volna, még nem vagyunk készen.

Meglepne, ha nem látná kristálytisztán az utat.

Nem kell hozzá többdioptriás szemüveg, az biztos. Viszont azt is tudni kell, hogy női vízilabdában felettébb hektikus a helyzet. Az amerikaiakon és az ausztrálokon kívül mindenkire, még a spanyolokra is vonatkozik az az állítás, miszerint borzasztóan nehéz nemhogy a döntőbe, még az elődöntőbe is bejutni. Évről évre változnak az erőviszonyok, tartós kiegyensúlyozottságról egyáltalán nem beszélhetünk. Eklatáns, kedvenc témám a görögök esete. A sanghaji világbajnoki arany és az eindhoveni Európa-bajnoki ezüst után elbukták az olimpiai selejtezőt, nem tudták kiharcolni a londoni részvételt. Ez is bizonyítja, Damoklész kardja ott lebeg mindenki feje fölött.

Női válogatottunk stabilitása megkérdőjelezhetetlen, viszont amit mond, rémisztőem hangzik. Ne csak előre nézzünk, hanem hátra is?

Megijedni nem kell, a példával csupán azt akarom érzékeltetni, hogy nem annyira egyszerű a helyzet, mint esetleg kívülről látszik. Meg kell becsülni, amit eddig elértünk, talán azt is mondhatom, büszkék lehetünk rá. Viszont önértékelési zavarba sem kerülhetünk, ergo megelégedésről egyáltalán nem lehet szó. Rajki Béla sokat citált szavai alól a magyar női vízilabda-válogatott sem kivétel, azaz magunkkal szemben támasztott követelmény, hogy megmásszuk az említett, egyértelműen legmagasabb lépcsőfokot.

Fotó: Szaka József

Gondolom, kiegyezne azzal, ha a riói olimpia végére sikerülne „csak” ez a hadművelet.

Hogyne! Mindazonáltal azt gondolom, hogy majd az a csapat tud ott nyerni, amely előtte már megismerte a győzelem ízét, de minimum közel állt hozzá. Éppen ezért fontos az az elcsépeltnek tűnő, ámde esetünkben roppant helytálló lépésről lépésre effektus folytatása. Ez az esztendő a hazai viadal miatt kiemelt jelentőséget kapott az olimpiai ciklusban, innentől kezdve azonban mindent kizárólag riói szemüvegen keresztül érdemes vizsgálni. Már csak azért is, mert az olimpiai kvalifikáció voltaképpen nehezebb, mint az ötkarikás játékokon jól szerepelni.

Négy éve van a kezében a karmesteri pálca – hogy tetszik a muzsika? Úgy szól, ahogy anno eltervezte?

Általánosságban azt mondhatom, hogy igen. Jó lett volna, persze hogy jó lett volna valamikor döntőt játszani, hovatovább nyerni, ám semmilyen negatív érzés nincs bennem azért, mert nem sikerült. A stábommal mindent megettünk, amit megtehettünk, ez erre volt elég. Ebből kiindulva nem dughatjuk a fejünket homokba, ki kell mondani: frissítésre, újításra van szükség. A lányoknak is elmondtam: amennyiben nem találom meg azokat a dolgokat, amelyet meglátásom szerint előrevihetnek bennünket, nem szabad tovább folytatnom.

Ez az őszinteségi hullám nem veszélyes?

Miért volna?

Támadhatóvá válhat az ember.

Hiszek a hitelesség erejében. Márpedig a női pólót is csak ez viheti előre. Nem rólam szól a történet. De félreértés ne essék, eszem ágában sincs soha semmit feladni, ám néha nem árt leülni, és alaposan, higgadtan átgondolni a történteket.

Mennyi ideig gondolkozott, és annak végén mire jutott?

Közel egy hónapon keresztül meditáltam, beszélgettem ismerősökkel, barátokkal, megkérdeztem tőlük, ők hogyan látják a helyzetet. Tekintettel arra, hogy egytől egyig mindenki azt mondta, jó úton járok, nem kellett drasztikus eszközökhöz folyamodnom. Viszont az egyértelmű volt, ahhoz, hogy előbbre jussunk, muszáj változtatni. És ez magamra is vonatkozik.

Amennyiben?

Szívós Pista barátom szavait idézném, aki azt mondta: „Bandikám, ha eddig öltönyben vezetted az edzést, akkor mostantól melegítőben tedd!” Ezzel a tréfásnak szánt mondattal igyekezett rávezetni arra, hogy személyiségjegyekben muszáj változtatnom. Maradjunk annyiban, megfogadom a tanácsát. Visszatér a régi énem, s a menedzsertípusú edzősködés helyett még aktívabb szerepet vállalok az edzések levezetésében. Nemcsak kidolgozom, hanem magam is vezetem le őket.

Fotó: Szaka József

Változik a szereposztás?

Változik a stáb. Ahogy mondtam, vérfrissítésre van szükség. Ami már biztos: Sárvári György coach biztosan távozik, elköszönt a csapattól. Mint mondta, kiüresedett a kapcsolat a csapattal, tovább kell lépni, a játékosoknak másra van szükségük. Nem tudok neki elég hálás lenni, rengeteget segített nekünk. Új szellemiséget hozott a csapatba, az én vezetői működésemre is nagy hatással volt. Az ő pótlására – ha lehet őt egyáltalán pótolni… – megoldást kell találnom. Még csak tapogatódzom.

Egyéb változás?

Távozik az erőnléti edző, Klink Zoli is. Neki is rengeteget köszönhetünk, speciel ő tanította meg a lányokat rendesen edzeni. Új szemléletével, a RedZone edzéselmélet gyakorlatba átültetésével többek lehettünk. Akadtak, akik mondogatták, csak szimpla lépcsőzésről van szó, de nincs igazuk. Sokkal átfogóbb, mélyebb ennél ez a módszer. Nem véletlen, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság edzőtovábbképzésén maga Radák professzor úr is megemlítette az előadásában, hogy tulajdonképpen egy gyorsasági állóképességi rendszerről van szó, amellyel bizony szép eredményeket lehet elérni. Noha Zolival elválnak az útjaink, módszereit részben igyekszem átmenteni a későbbiekre. Hogy a helyét ki veszi át, az még kérdéses. A stábból szintén távozó Kelemen Attila munkáját ellenben nem biztos, hogy átadom másnak, ezen még töröm a fejem.

Vele szavak nélkül is megértik egymást – miért válnak el útjaik?

Abszurdnak tűnhet, de pont ezért. Túl jól megértjük egymást, totálisan egy hullámhosszon vagyunk, egyformán gondolkodunk, így talán altatjuk is egymást. Közösen jutottunk arra, hogy ő nem dolgozik tovább a felnőtt csapattal, helyette inkább a legkisebbek tehetséggondozását csinálja. Hozzáteszem, amikor kell, besegít majd, azaz nem engedjük el egymás kezét.

Tekintettel arra, hogy a légiósok hazatértek, az övéket is sűrűn foghatja…

Mi tagadás, örülök neki.

Hazarendelte őket? Vagy maradjunk az elbeszélgetett velük forgatókönyvnél?

Maradjunk az utóbbinál. A hangsúly különben is azon van, hogy végre többet dolgozhatunk majd együtt. Mert ebben sajnos negatív tendenciát mutat a kép. Amíg az olimpia előtti időszakban tizenkét hetet készült együtt a keret, addig a vébé előtt nyolcat, míg most, az Európa-bajnokság előtt már csupán tizenkét napot. És ebben benne foglaltatnak a Világliga-meccsek is. Nem kell ecsetelnem a matematikai különbséget…

Minőségi javulást vár?

Október huszonhatodikától minden hónapban hét-nyolc napot együtt leszünk, ezen periódusok végén Világliga-meccseket vívunk, erre kell alapozni. No, meg arra, hogy a hazai klubok megerősödésével a világ legerősebb bajnokságává válhat a magyar, amiből csak profitálhatunk. Hogy példával érzékeltessem: Szücs Gabi Sabadellben voltaképpen az egész idényt beleszámítva játszott cirka négy komoly klubmeccset, mert a spanyol bajnokságban nem kellett a csapatának megerőltetnie magát, így végig a nemzetközi kupadöntőre készülhetett. Most viszont már a bajnokságban is hétről hétre kemény csaták várnak rá, köszönhetően annak, hogy hat-hét klub is jelentős áldozatot vállalva erősítette meg keretét. Megsokszorozódik az egy szezon alatt lejátszott éles meccsek száma.

Egyben nő a játékosok közötti feszültség. Ezt is számításba vették?

Természetesen. Biztosan lesznek olyan találkozók, amelyeken válogatott játékosok néznek szúrós szemmel egymásra, de ez így van rendjén. A fontos, hogy utána meg tudják beszélni. Kétségtelen, a fiúknál könnyebb a helyzet, leülnek egy sör mellé, is kidumálják magukat. A lányok szenzitívebb alkatok. Viszont megvan mindegyikőjüknek a magához való esze, bízom az intelligenciájukban, azaz nem lesz különösebb probléma. De az biztos, hogy ezen a téren rám, a stábomra, a leendő pszichológusra vár a feladat, hogy kezeljük a dolgokat.

Az ön lelke rendben van?

Az említett egy hónapos fejtörés óta igen. Magamnak nem keresek pszichológust. Sárvári Gyuri persze továbbra is a rendelkezésemre áll, ha szükséges…!


– a.z. –