A női válogatott 29 éves kapitánya, Takács Orsolya 2005-ben világbajnoki címet szerzett Montrealban, tavaly Barcelonában már csapatkapitányként lett bronzérmes.

Fotó: Szaka József

Az Európa-bajnokságokról is bronzérmek színesítik pályafutását: Belgrádban (2006), Malagában (2008) és Eindhovenben (2012) is harmadik lett a magyar válogatottal. Takács Orsi most tovább csiszolná, fényezné azt az érmet, s ebben partnerek társai, akiket olykor egy-egy jó szóval vagy tanáccsal terelget, nagy megelégedésre.

Mikor igazán jó egy csapatkapitány?
Nyilván erről van egy saját elképzelésem, amely nem áll messze a sztereotípiáktól: egy jó csapatkapitány jól kommunikál, megfelelően közvetíti a csapat igényeit az edző irányában és fordítva. Hogy ezeket én konkrétan jól csinálom-e, azt nem tudom. Teszem a dolgom, ahogy jónak gondolom. Persze próbálom a lányok lelkét egy kicsit ápolni, és ha kell, szólni, bármiért. Sokszor nekem van lelkiismeret-furdalásom, amiért – egyáltalán nem a megbántás szándékával –, valakire rászólok, de azt hiszem, ez előre tud vinni. Lehet, hogy akad néha egy kis morgás, de mindenki elhiheti, nekem a rosszabb.

Mennyire vagy aktív kapitány?
Igyekszem az lenni. A tavalyi vébé után kaptam egy nagyon pozitív visszajelzést az egyik játékostól, az sokat segített lelkileg. Jó, erős visszaigazolás volt, ezek szerint nem hiába gondolkodom folyton. Sokszor éjszakám megy rá arra, hogy egy bizonyos problémán rágódom, hogyan kellene azt megoldani. Úgy tűnik, van hatása annak, amit csinálok, és bízom benne, hogy a jövőben is lesz.

Inkább szakmai megjegyzésekre van a lányoknak szüksége, vagy lelki, hozzáállásbeli tanácsokra?
Ez állapot- és időszakfüggő. Egy felkészülés elején, amikor a keretbe kerülésért folyik a harc, inkább szakmai. Olyankor mindenki nagyon akar, az egyéni érdekek dominálnak. Ha már megvan a végleges keret, akkor jön a „lelki ápolás”, a csapat formálása. A világversenyek alatt meg aztán minden lelki probléma előjöhet, legalábbis Barcelonában ez volt a tapasztalatom. Lehet, hogy Budapesten minden másként lesz.

Mennyire egységes ez a társaság?
Mivel a mag évek óta együtt dolgozik, és van egy vonal, ami mentén haladunk, egységes. Sárvári Gyuri a mentális felkészítés vezetője, a csapategység kialakításában neki nagyon nagy szerepe van. A nagy ugrás akkor következik, amikor megvan az aktuális tornára utazó tizenhármas keret. Addig ugyan beszélhetünk csapategységről, csak kevesebb jelentősége van, hiszen óhatatlanul is vannak kisebb-nagyobb harcok egy poszton belül.

Fotó: Szaka József

Mint csapatkapitány, szükségesnek tartod, hogy a medencén kívül is összejárjatok? Mennyire jellemző erre a közösségre, hogy együtt csináljanak programot maguknak?
Abszolút fontosnak érzem ezt, a vízilabdán kívüli közös élmények nagyon sokat számítanak, összekovácsolják a csapatot. Erre általában akkor van több lehetőség, ha egy helyen vagyunk, külföldön vagy a közös összetartások helyszínén. Hiába akarnánk mi kávézni vagy várost nézni, ha Bandi bá mondjuk edzést kívánna tartani. Ő is nagyon jól tudja viszont, hogy szükségünk van a kikapcsolódásra, és erre meg is adja nekünk a lehetőséget.

A coaching, mint fejlesztő módszer egyik zászlóshajója a női válogatott. Szereted?
Amikor Sárvári Gyurival elkezdtük a közös munkát, azt gondoltam, teljesen mindegy, hogy egy csapatnál minek hívjuk – pszichológusnak, coachnak, segítőnek, volt játékosnak, aki tapasztalatokat oszt meg –, a lényeg, hogy valaki kell, aki segít. Segít abban, hogy fejben rendben legyünk, hogy gondolkozzunk, hogy tudjuk, mire van szükségünk, ha fel akarunk állni, ha baj van, hogy hogyan kezeljük a csapattársainkat. Valakire szükség van, és a látottak alapján Gyuri bevált, elégedett vagyok a közös munkával. Az évek alatt sokat fejlődik egy közösség, új emberekkel bővül, ő nagyon jól felméri, hogy aktuálisan mire van igényünk. Ezek a foglalkozások nagyon jó helyszínt biztosítanak arra, hogy kimondjuk, ha van öröm és bánat.

Tényleg ki is mondjátok?
Ki. Kell egy kis idő, persze, hogy megnyíljunk, hiszen hiába vagyunk minden nyáron együtt, az év nagy részében szétszéledünk és elszokunk egymástól. Van egy felszabadulási időszak, amikor megnyílunk, aztán a felkészülés végére már nagyon jól működik minden.

A barcelonai világbajnokságon bronzérmes lett a csapat, csak nagyon kevésen múlt a spanyolok elleni elődöntő és a fényesebb érem. Mikor lépett túl a csapat az ott történteken, és ennek fényében a bronzérmet sikernek vagy kudarcnak éltétek meg?
Közvetlenül a meccs után, az oroszok elleni csata előtt nem volt időnk ezen gondolkodni. Szerencsére, az eredmény mutatja, ott és akkor sikerült átlépni a vereségen. A világbajnokság után volt több megbeszélésünk, ahol elmondtam, én igenis sikernek tartom a bronzérmet. Sok világbajnokságon vettem már részt, egyetlen egyszer nyertem érmet, az elsőn. Mindezt úgy, hogy minden vébé előtt ugyanannyit dolgoztam. Az egy másik kérdés, mennyire közel volt Barcelonában a még nagyobb siker. Borzasztóan kevés hiányzott. Ugyanakkor látjuk, hogy jó irányba haladunk, próbáljuk megtalálni azt, ami még szükséges az előrelépéshez.

S általában: mennyire léptek túl egy-egy kudarcon, csalódáson?
Sokat segít a coaching, hogy megtaláljuk a kapaszkodókat, azokat a pontokat, amikor azt tudjuk mondani, valaminek vége van, és elkezdődik valami más. Hogy kimondjuk, mi az, amit el akarunk felejteni, hogy mikor kell visszalépni két lépést, és onnan újrakezdeni. Nem egyszerű ezt megtanulni, de gyúrunk rá, hogy sikerüljön.

Az Európa-bajnokságot idehaza rendezik. Budapesten, több ezer magyar drukker, családtagok és barátok előtt. Nem is teszem fel a kérdést…
Miután mindenkinek az első hazai világeseménye lesz ez az Eb, biztos újdonság lesz számunkra, ez nem kérdés. Azt hiszem, az egyéni bizonyítási vágyat kell a csapat energiájává alakítani. Ezen felül nekünk az a dolgunk, hogy pontosan ugyanolyan vízilabdameccset játszunk, mintha üres lelátók előtt játszanánk. Ha azt meg tudjuk tenni, akkor nincs senki és semmi, ami eltéríthet az utunkból. Nem szabad beengedni külső hatásokat, mert a fejekben ez zavart kelthet. A meccs végén aztán már lehet örömködni, megölelni a barátokat, családtagokat, ünnepelni közösen.

A válogatott tagjai közül többen is csalódottak lehettek a bajnoki szereplést illetően, hiszen aranyat vártak néhányuktól. Ez jelenthet bármi hátrányt?
Nem hiszem. Ha megnézzük a teljesítményeket, látjuk, hogy mindannyian a maximumot nyújtották, csapataik legjobbjai voltak, sok gólt szereztek, már ami a légiósokat illeti. A dunaújvárosi vagy egri lányok is mindent megtettek a sikerért, most ez a bajnokság így sikerült. Sőt, úgy érzem, olyan dac alakulhat ki bennük, amit a válogatottban pozitív energiává lehet alakítani.

Merész András azt mondta, a csapatot nem zárja el hermetikusan a világ elől az Európa-bajnokság alatt, és akár szívesen látják is a lányok az autogram- vagy selfievadászokat is, ellentétben a fiúkkal, akik titkos helyen szállnak meg. Mit szólsz ehhez?
Hogy a fiúknál milyen őrület van, azt nagyjából el tudom képzelni, biztos megvan az oka, hogy úgy döntöttek, nem szeretnének a nyilvánosság előtt megjelenni az Eb alatt. Körülöttünk azért nincs ilyen dili…

… még lehet...
… persze, a hazai Európa-bajnokság azért megmozgatja a szurkolókat, legalábbis remélem. Szerintem egy női sportolónak nagy szüksége van külső impulzusokra. Amikor Bandi megkérdezte, szeretnénk-e például teljesen elzártan edzeni, hogy ne lássunk senkit, azonnal rávágtam: nem, nem. Nem bírjuk csak egymást nézni két hétig, szükségünk van élményekre. Természetesen a családom készül, ott lesznek a lelátón. Én áprilisban lezártam a jegyvásárlási mizériát, addig segítettem, aztán rátestáltam a nővéremre ezt a feladatot. Én kiszálltam, most már csak egyetlen dologra koncentrálok: a csapatomra.