Párat aludhatott a Világliga-ezüstre Benedek Tibor. A kapitány még véletlenül sem akar párhuzamokat keresni a tavalyi idénnyel, mégha a dubaji szereplés nagyon is hajazott a cseljabinszkire.

Fotó: Kovács Anikó

Mintha kísértetiesen hasonlóan alakult volna az egész dubaji hét, mint tavaly Cseljabinszkben. Menetelés a fináléig, ott viszont elég egyértelmű vereség – igaz, most azért az odáig vezető út magabiztosabbnak tűnt.
Nem nagyon akarom összevetni a szereplésünket a tavalyival. Az akkor volt, ezt a hetet önmagában nézem, hogy miként épültünk, fejlődtünk. Ez az etap az olasz–magyarral kezdődött, ahol egy elég kemény játékvezetést kellett átvészelnünk, ez azonban nem panasz, sőt: pont, hogy nagyon segített minket rákészülni Dubajra. Így az első mérkőzéseken megtapasztalt bírói felfogás, a teljes váltás, hogy hagyták a verekedős játékot – elsősorban centerben – már nem ért minket váratlanul. Ha az Európa-bajnokságon is hasonló lesz a felfogás, már tudni fogjuk, mit kell tennünk.

És akkor miként fest az egy hét kapitányi mérlege?
Sokat fejlődtünk. Szakmai szemszögből természetesen az utolsó meccs volt a legérdekesebb. A fő cél az elődöntő volt, aztán a jövő évi világbajnoki kvalifikáció kivívása – ezt megvalósítottuk. A szerbek elleni mérkőzés mindig külön történet. Úgy éreztem, már közelebb vagyunk hozzájuk, azaz tanulságos, ami a fináléban történt.

Gondolom, elsősorban az a 0-7-es széria, amikor eldőlt a találkozó. Ennek külön története van, valamire visszavezethető, vagy csak ilyen napunk volt, így jött össze? Szóval: mennyire érdemes súlyosan mély elemzésekbe bocsátkozni?
Először is: a szerbek az egész mezőnyt így verték meg, Montenegrót is, minket is. Kiemelkedően a legerősebb csapat ma a világon – én úgy gondoltam, egy meccsre össze tudjuk szedni magunkat úgy, hogy ha száz százalékot nyújtunk, akkor elkaphatjuk őket. Ez nem sikerült, a második negyedtől jó, ha a tudásunk hatvan százalékát hoztuk, ami a szerbek ellen ennyire elég.

Az, hogy a három BL-végjátékos csapattag, Madaras Norbi és a két Varga-testvér még nem volt ugyanolyan szinten, mint a többiek, mennyire nyomta rá a bélyegét a produkcióra? Elvégre ők azért elég fontos fogaskerekek a gépezetben.
Nagyon jó szinten voltak fizikálisan, látszik, hogy a külföldi csapataikban nagyon sokat edzettek – inkább a csapatszerkezetbe nem épültek még úgy bele. Összességében mindenki fáradt volt, az egész gárdán láttam ezt, nyilván ez is visszaköszönt az utolsó napon.

Mi adja ezt a nagy differenciát köztünk és a szerbek között?
Ők hat éve együtt vannak, kész csapat, jó csapat, ugyanazt a taktikát játsszák klubszinten, mint a válogatottban, náluk a teljesítményben nincs akkora különbség három, illetve hat hét felkészülés után. Mi folyamatosan javulunk, pontosan látom, mi az, amiben erősödnünk kell és fogunk is, viszont kell ahhoz hat hét, hogy a csapatunk összeérjen. Nekünk három hét két olasz mérkőzéssel még kevés, viszont újabb három hét múlva sokkal jobbak leszünk, ők ugyanakkor a mostani teljesítményükből nem fognak már akkorát ugrani.

Kimondhatjuk, hogy nálunk a csúcsformába hozás a döntő faktor? Hogy útközben sebezhetőbbek vagyunk, viszont azon a két héten pazarul tudunk, fogunk játszani?
A pazar játékban nem hiszek. Engem csak az érdekel, hogy egy góllal megnyerjük a meccseket. Hogy nyerjünk, ez számít, semmi más.

A játékvezetés mennyire drámai?
Nem igazán szeretnék ezzel foglalkozni. Ha tízből két fórt lövünk be, az kevés lesz bárhol, bármikor, bármilyen bíráskodás mellett. Úgy készülünk, hogy keményen bánnak majd a centereinkkel, és ha előnybe kerülünk, bármennyire is fáradtnak érezzük magunkat, akkor is aktívaknak kell maradnunk a megjátszás során.

Eb-csapathirdetés?
Végül is péntek estére toltam, akkor fogom bejelenteni. Viszont egyvalamit még hadd mondjak, kérjek: nehogy elkezdjük a szerb-magyar mérkőzésre kihegyezni az Eb-t vagy a nyarat, hogy csak őket kell megverni, és akkor minden oké. Sok nagyon jó csapat van, amelyek ellen iszonyú nehéz győzni, azaz nekünk mindenki ellen óriási elánnal és fegyelemmel kell játszanunk.