Mérföldkő? Más életében nyilván az.

Fotó: MTI

Az övé – még most is – túlságosan eseménydús ahhoz, hogy holmi 60. születésnap ürügyén úgy érezze, emberek, most egy picit állítsuk meg a Föld forgását, mégiscsak most vagyok hatvan, gyúljanak a fények, szóljanak a fanfárok. Köszöni, nem – szóljanak akkor, ha mondjuk jól sikerült az Európa-bajnokság, mert momentán az a legfontosabb. Meg ha esetleg hozzá tud járulni valami igazán ütős érvvel ahhoz a folyamathoz, ami a vízilabda megreformálását célozza, hogy a sportág a világ minden táján népszerű és folyamatosan fejlődő legyen, valamint a fiatalok a szabályok miatt ne forduljanak el szeretett játékuktól.

Az lesz a mérföldkő.

A mostani? Statisztikai adat. Jó, egy pillanatra szokás megállni, és kicsit elmerengeni azon, mi történt eddig. Már aki megengedheti magának. Ezt egyébként az 50. születésnapra is mondják – ő azonban akkor is igencsak el volt foglalva. Jött egy olimpia, ugyanis. Az valamivel fontosabb volt, mint az ő félévszázados fennállásának nagyszabású megünneplése.

Korántsem mellesleg, az athéni győzelem – az például mérföldkő volt. Még ma is előttem van, amint legalább negyedórán át járkálta ki magából a feszültséget a görög szürkületben a buszparkolóban a félelmetes izgalmakat hozó döntő után. Csak ment előre ötven métert, aztán a lámpaoszlopnál forduló. Oda-vissza. Sikerült bizonyítani, ismét, sokadszorra. Az első, 2000-ben, Sydneyben maga volt a mámor, persze. Meg mérföldkő is. (Ahogy az 1997-es Eb-arany, sőt, előtte a Vk-bronz is az volt.) Hanem a cím megvédése. Az ismétlés – na az tényleg embert kíván. Vízben és parton egyaránt. Pláne azzal a sorsolással. Minden idők leggyilkosabb csoportjából továbbjutni elsőként, aztán még egyszer megverni az akkor még brutál erős oroszokat, és még egyszer a szerbeket. Utóbbiakat másodszor is egy 3-0-ás utolsó negyeddel. Két héten belül. Úgy nyerni olimpiát, hogy kétszer gyűröd le az ezüst- és a bronzérmest – igen, az mérföldkő.

És mérföldkő volt a harmadik is. Hogy az ezüstök évei után épp Pekingben került újra arany a nyakakba. Új fejezet a históriás könyvekben: olimpiai tripla, kilenc év alatt. Ilyet azelőtt senki. Hogy képes lesz-e rá még valaki? Talán.

Mérföldkő volt 2012 is. A keserédes végefőcímmel – és egy újabb új fejezet kezdetével. Sikerkapitányból elnök lett. Hiába, szereti a kihívásokat. A kispadon könnyebb volt, mint a nagy székben. Ott közvetlenebbül volt köze az eredményjelzőhöz. Most csak drukkolhat, hogy az megint nekünk kedvező eredményt mutasson. Elvégre a mérce továbbra is az.

Erre figyel most is. Meg az Eb-szervezésre, meg a költségvetésre, meg a médiára, meg a TAO-ra, meg a... Mindenre. Mint kapitányként. Minden részletről tudni akart. Elvben nem az ő feladata, hogy a szponzor ásványvize legyen az asztalon, de azért rákérdez. Meg hogy mi hangozzék el a rádiószpotban, ami az Eb-t reklámozza.

Hiába, a perfekcionizmus. Hogy minden legyen a lehető legjobb. Vagy inkább tökéletes. Anno minden támadás, ami nem végződött góllal, egy apró pici csalódás volt. És mindegyik, amiből gólt kaptunk, szintén. Mert ha ott és akkor... Még szerencse, hogy aztán a legvégén többnyire sok minden jellemezte őt, a csapatot, a stábot, a szurkolókat, csak a csalódottság nem.

A cél most is az apró kis meccsek megnyerése, hogy a végén a nagy egészre is úgy tekinthessen, mint egy győztesen megvívott csatára. Álljön össze az összkép – és ne jó legyen, hanem tökéletes.

Ebben a pörgésben csak egy pillantás juthat a naptárra. Hm, ma van 2014. június 14.

Úgyhogy csak csendben, egy cikket záró mondat erejéig mondanánk a pólós társadalom és a szurkolók nevében: Isten éltesse Kemény Dénest 60. születésnapján!