Öt nappal a Világliga-ezüst után, immáron higgadtan, mindent átgondolva kértük értékelésre Benedek Tibort. A szövetségi kapitány – az esti szúnyoginvázióval is megküzdve – a tapasztalatai mellett arról is beszélt, miként éli meg, hogy eddig rendre le kellett mondania egy-egy sérült kulcsemberről.

Bár kint azt mondtad, a véleményed aligha változik majd – mégis, négy-öt nappal a Világliga Szuperdöntő után, immáron higgadtan, a tanulságokat leszűrve miként emlékszel vissza Cseljabinszkra?
Annyival vagyok előrébb, hogy vasárnap este újra végigpörgettük a döntőt Norbival, és később a csapattal is elemeztük a videót. Ha egyben nézem az egész tornát, továbbra is azt mondom, nagyon meg vagyok elégedve, függetlenül attól, hogy a szerbek elleni ötgólos vereség soknak tűnik. Ugyanakkor a meccseket visszanézve egyszer sem láttam olyan hibát, hogy kértem valamit, és azt ne csináltuk volna meg rendesen, vagy legalábbis ne törekedtek volna rá a játékosok. Ez nagyon pozitív.

Akkor mi hibádzott, a végén elsősorban?
Egyértelmű, hogy az állóképességünket kell még fejlesztenünk, hogy amikor az igazi tétmérkőzések következnek, akkor is jó erőben maradjunk, és hogy négy negyeden át tudjunk kiegyensúlyozott játékot nyújtani, mindig. Most is akadtak hullámvölgyek, az első amerikai meccsen, majd Montenegró ellen is, ezt ki kell küszöbölni. Nem kezdhetünk egyetlen mérkőzést sem félgőzzel, jobb nem elengedni senkit sem az elején, jóllehet a mai vízilabdában a háromgólos különbség már nem számít jelentősnek.

Egyéb tanulság?
A régi játékkal ellentétben ma rendkívül sok időnek számít, ha van még tíz másodperc a támadóidőből. Ezt kell az agyakban átállítani. Régen bekiabálták, hogy „Tíz!”, és mindenki elkezdett kapkodni. Jó úton vagyunk, hogy a 10-et ne így kezeljük, nálunk tilos is bekiabálni az időt ilyenkor. Annyira felgyorsult a játék, hogy ennyi idő alatt rengeteg mindent lehet még csinálni. Ezt tanulják a játékosok, és sokat léptünk előre ezen a téren is.

Ennek az új csapatnak ez volt az első ilyen komoly tesztje – mint csapat, hogy állunk?
A hat mérkőzés tapasztalata az is, hogy azért még nagyon törékenyek vagyunk. Látszik, a fiatalítást mi négy-öt évvel később kezdtük el, mint a szerbek vagy az olaszok. A többi riválisnál is sok az új arc, így a spanyoloknál, a horvátoknál és a montenegróiaknál is, ám az látszik, a fontos csapatoknál nálunk van a legnagyobb változás. Emiatt még nem vagyunk túlzottan stabilak, a játékosok keresik a saját helyüket, én is az övéket. De azon vagyunk, hogy a világbajnokságra már eljussunk egy jó, erős szintre. Még ha ezen nem is segít Dani sérülése.

Gondolom, nem voltál boldog, hogy kapitányságod első évében, a legfontosabb viadal előtt elveszíted a csapatkapitányod – legalábbis nagy valószínűséggel.
Ezen túl kell esni. Azt a döntést hozom meg, ami a csapatnak a legjobb – mindenesetre adunk Daninak még időt a gyógyulására, ám ez nem lehet túl sok, sajnos.

Mondhatni, csak a sajnálatos trend folytatódik: 2008-ig szinte soha nem volt olyan, hogy sérülés miatt szűküljön a válogatási lehetőség, azóta nem múlt el nyár, hogy valaki ne essen ki.
És amióta én vagyok a kapitány, ez hatványozottan igaz, hiszen egész tavasszal nem számolhattan Nagy Viktorral és Hárai Pufival, nemrég kiesett egy időre Kis Gabi, most pedig Varga Dani. Azaz folyamatosan sérülnek meg a kulcsjátékosaim. Persze, van sok olyan játékos, aki, ha nem is olyan rutinos, de képes lehet pótolni akár Danit is. És tudom, hogy hozni fogják magukat, ha úgy adódik a helyzet!