„Ilyenek vagyunk... Őrültek, akik csinálják, megállás nélkül”
Nem hivatalos beszélgetés az újból bajnoki aranyat nyerő ZF Eger edzőjével, Dabrowski Norberttel, aki azt is elmondta, miért hívogatta Csernus Imrét Londonban.
Már elcsendesett az uszoda, Dabrowski Norbertről (és nem -ből!...) sem áradt a pezsgőszag, amint visszatért a diadallal megvívott bajnoki döntő helyszínére, kissé megfakult kék-sárga köpenyében, melynek hátán még ott a neve, egy szépemlékű játékospályafutás mementójaként.
A megelőző fél órában – meg az azt megelőző másfélben, továbbá másfél hétben, illetve négy hónapban – elég sok mindenen ment keresztül a ZF Eger februárban kinevezett vezetőedzője. Az örökség súlyos volt, hiszen Gerendás György után kellett a múlthoz méltót produkálni. A gyilkosan kemény BL-csoportban hamar lejtmenetbe került a gárda, és nem is nagyon tudott már visszakapaszkodni – igaz, a meccsek inkább szolgálták egy újfajta játékszisztéma kialakítását, mint az eredményesség mindenáron történő hajszolását. A szezon megmentésére egy mód kínálkozott: a bajnoki cím megvédése.
Play-off: 6-1-es győzelem-vereség mutató
Mi tagadás, nehezebbnek tűnt, mint mondjuk egy éve: elődöntő a Szegeddel, finálé a Szolnokkal. A rájátszásban azonban visszaköszönt az, ami miatt az Eger már addig is igen jól funkcionált: tizenkét egyformán bevethető mezőnyjátékos, a többiekhez képest jóval nagyobb variációs lehetőség a posztokon, na meg persze a meglévő játéktudás. Ez a struktúra a szezon végén abszolút mértékben dominált a kulcsembereiknek egy részét betegségek-sérülésk okán, egyet-kettőt-hármat pedig a meccseken óhatatlanul előforduló kipontozódások miatt elvesztő Tisza-parti gárdákkal szemben. Nem véletlen, hogy az Eger a play-offot 6-1-es mérleggel zárta, hiszen a Diapolo-Szegedet 3-0-lal, a Szolnoki Dózsa-Közgép együttesét pedig 3-1-gyel intézte el.
Sok mindenről beszélgettünk az edzőként élete első bajnoki döntőjét megnyerő Dabrowski Norbival. Nem volt ez hivatalos interjú, abból adott vagy tucatot korábban... Most, egy zuhany után, az akkuk teljes lemerülése előtt néhány pillanattal ő nekidőlt az úszómesteri szoba ajtófélfájának, a szavak pedig elkezdtek dőlni – belőle. Pontosan azért, mert nagyon őszinte volt, nagyon emberi, és nagyon nem hivatalos, nem tartottam az orra alá a hangrögzítőt – Stuber Sanyi (vlv) is csak hallgatta –, megtörte volna az egésznek a varázsát.
Pár gondolatot mindazonáltal érdemes tán felidézni, amelyek egy picit hozzátesznek az összképhez, illetve ahhoz a munkamániához, amit az új edzői generáció tagjai képviselnek.
„Igen, talán szerencsénk volt, elismerem”
„Igen, talán szerencsénk volt, elismerem. De tudjuk, a szerencse azt segíti, aki arra érdemes, mert mindent megtett, amit lehetett. Úgy gondolom, mi megtettük. Sokat dolgoztunk, hogy ezt elérjük. És ma végre pszichésen is jól kezeltük a helyzetet. Amikor az első meccset megnyertük Szolnokon, totál nyugodt voltam. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ők itt nyerni tudjanak, hogy bírják azt a ritmust, amit diktálunk. Csakhogy egy ilyen szériában törvényszerű, hogy az elsőt megnyerő csapat megnyugszik, a másik viszont jóval élesebbre töltve kezdi a másodikat. Ám hiába tudtam, tudtuk ezt, túlzott nyugalom telepedett ránk. Márpedig ha én teljesen nyugodt vagyok, akkor milyen legyen a csapat? Későn ébredtünk, ráfizettünk – de még egyszer nem követtük el ezt a baklövést.”
Hogy min múlt összességében? „Mondják, a vízilabda-meccsek a fór-hátrányon dőlnek el. És nekünk elvben nem volt egyszerű felvenni a versenyt a Szolnokkal, hiszen ők már egy éve játsszák a maguk figuráit. Nincs bennük semmi különös, viszont már gépiesen hozzák a kötelezőt, és azzal a lövősorral, ami nekik van, ez épp elég. Meg aztán Tóth Imi is megmondta annak idején, nem kell ezt túlvariálni, ha nem jönnek ki, beb...uk kintről, ha meg kijönnek, beadjuk a fához. De azért van némi variációs lehetőség, s bár mi több hónappal le voltunk maradva a begyakorlásban, hatalmas erőket mozgósítottunk, hogy elérjünk egy olyan szintet, ami egy bajnoki rájátszásban sikeres lehet.”
„Peti most 38 éves, de ha nem muszáj, nem cseréled le”
Itt egy picit elkanyarodtunk Biros Peti felé is. Norbi a finálé után több helyen is elmondta: „Azt eddig is tudtam, Biros Péter zseniális játékos, de a mai döntőn olyan mértékben járult hozzá a sikerünkhöz – nem pusztán a góljaival –, hogy csak állok, és nem győzöm csodálni a nagyságát.” Most egy kicsit bővebben is kifejtette, mitől olyan óriás a csapatkapitány. „London után sokan nem értették, Dénes miért játszatta még mindig három-három és fél negyedeket Kásás Tomit és Petit, harminchat évesen. Azt mondta, vannak olyan emberek, akiknek negyedenként van minimum egy olyan mozdulatuk, meglátásuk, amit más úgy biztos nem vesz észre. Ahogy odaadják a labdát, akinek adják, ahová adják, ahogy rájuk esnek hárman, de még odateszik, halálpontosan – ezek meccseket dönthetnek el, hiszen általában egy gól a különbség az éles helyzetekben. Most, testközelből jöttem rá, mennyire igaza volt. Peti most 38 éves, de ha nem muszáj, nem cseréled le. Olyan érzéke van ehhez a játékhoz, ami tényleg csak keveseknek. Most a döntőn, a negyedik meccsre gyakoroltunk egy hátrányos védekezést, amit Mitrovicsra találtunk ki. Nem játszott, ennek ellenére próbáltuk alkalmazni, mintha mi sem történt volna. De csak jöttek a gólok, Peti pedig egyszer kiszólt, hogy elég, álljunk vissza az alapvédekezésünkre, azt mindenki simán tudja, gyakorlás nélkül is, mert ez a friss egyszerűen nem működik. Volt már, hogy mondott valamit, de nem fogadtam el, most viszont úgy gondoltam, hallgatni kell rá, mert bentről biztosan érzi, mi a jó. Addig lőttek ötöt, utána összesen ha egyet. Többek között emiatt fordult meg az egész.”
„Ne kövessük el még egyszer ugyanazt a hibát”
Azt is érdekes volt látni, hogy a meccset jól kezdő Decker Attilát hogy „lyukasztották ki” ismét a mérkőzés második felében az egriek: a három nyertes összecsapáson rendre ez történt amúgy, a szolnoki kapus brillírozott, ám a második két negyedben rendre jóval több gólt kapott.
„Nézd, az egy örök dilemma, meddig lehet statisztikai alapon meccselni. A Jug elleni itthoni mérkőzésünkön történt, hogy Bijac, a horvát kapus tényleg jól védett, 60-70 százalékkal, a srácokon pedig láttam, kezdenek elbizonytalanodni. Na akkor közöltem velük, hogy figyeljetek, az nem megy, hogy nem lőttök már helyzetből sem. Igenis vállalja el mindenki, ha úgy gondolja, hogy gól lehet. Legyen meg a végére a meccsenkénti átlag 30 lövésünk, aztán nézzük meg, mi lesz a vége. Olyat nemigen láttam, hogy egy jó játékos 10/0-át lőjön – úgyhogy közöltem velük, nem érdekel, ha 5/0 voltál addig, küldd rá hatodszorra is. Az én felelősségem, én mondtam, az edző, hogy lőjél nyugodtan. Ettől megnyugodtak, lement róluk a felelősség, fel is jöttünk, mert az sem történik meg túl sokszor, hogy egy kapus felmenjen 80 százalék fölé, és ha csak 60 százalékon marad, akkor is ott vagyunk minimum 8-9 gólnál, ami már elég lehet. Ugyanez volt most is, ráadásul a szolnokiak fáradtak is a védekezésben, már nem tudtak ugyanúgy segíteni Attilának. Azaz hiába hasonlított ez a meccs másodikra, akkor 5-7-nél kihagytuk a kettős előnyt, ők belőtték, lett 5-8, szétnyílt a meccs, és már nem tudtunk higgadtak maradni. Most pont arról tudtunk beszélni a nagyszünetben, hogy ne kövessük el még egyszer ugyanazt a hibát, ne kezdjünk kapkodni, menjünk tovább, lőjünk ugyanúgy, a trend sem fog változni a bíráskodásban, elég a táblára nézni, hogy lássuk, előbb-utóbb ők is elvesztik egy-két kulcsemberüket, nekünk viszont, mi viszont szerkezetileg jóval komplettebbek vagyunk, és ez döntő lehet. Az lett.”
„Kértem, Imi, csináljunk valamit...”
Norbi természetesen nem ment el szó nélkül a rájátszás mellékzöngéi mellett sem, hiszen gyakorlatilag nem múlt el nap anélkül, hogy ne jelent volna meg itt vagy ott, ki hová igazol a következő szezonban.
„Én ezt nem értem. Megy egy bajnoki döntő, de a média csak ezzel foglalkozik. A Barcelona–Atletico előtt is van bulvártéma, hogy mondjuk spenótot ebédelt-e Messi, de nem hiszem, hogy az átigazolásokról szól kizárólag minden. Iszonyú nehéz volt rendet tartani a fejekben, előfordult, hogy naponta többször hívogattam a pszichológusunkat, Csernus Imrét, épp Londonban volt, úgyhogy nem volt egyszerű, de nem ment másként, mert ez már tényleg nem volt normális. Kértem, Imi, csináljunk valamit, nem létezik, hogy ez foglalkoztasson egy csapatot ilyen időszakban. Végül az asztalra tudtunk csapni, hogy elég, ez a bajnoki döntő, és holnap akkor is a Szolnokkal játszunk, ha ma ezt olvastátok a Sportban, és teljesen mindegy, ki játszik itt jövőre, ezt a mérkőzést most kell megnyerni, ezen egyetlen híresztelés sem változtat semmilyen formában. Amihez egyébként hadd tegyem rögtön hozzá, hogy ugyan ki az, aki már most aláír bármit Szivós Marcival, amikor a jövő hét hétfőn derül ki, játszhat-e még egyáltalán. Ennyit a tuti infókról.”
„Már tényleg a kikészülés határán vagyok én is”
És mondta, mondta... Volt szó játékvezetésről is, meg sok minden másról, de a végén azért kezdett kiütközni rajta a fáradtság... „Utoljára a tavalyi Világliga-döntőn, Cseljabinszkban éreztem hasonlót... Akkor hat nap alatt volt hat meccs, azokat esténként meg kellett vágni, plusz a következő napi ellenfél mérkőzését is, ez elsősorban rám várt, bár (Benedek) Tibi is besegített. Egy héten át napi három-négy órákat aludtam, de ezt csak így lehet... És csak abban bízol igazán, amit magad csinálsz, hogy az tényleg olyan legyen... Akkor a döntő éjszakáján azt mondtam Tibinek, jó, még befejezem, a következő pillanatban pedig ülve elaludtam mellette a kanapén... Úgyhogy ő fejezte be, mert ő is ez a típus... Ilyenek vagyunk... Őrültek, akik csinálják, megállás nélkül. Most azért jó, hogy vége lett, mert már tényleg a kikészülés határán vagyok én is. Nem voltam többet öt-hat percnél a medencében az ünneplés során, de másfél után úgy éreztem, hogy közel a vég... Szerintem Tibi is ezért úszik nagyon komolyan mostanság. Készül. Mert mi van, ha bedobják egy fárasztó budapesti Eb végén?!...”