Vincze Balázs: „Olyan ez, mint egy aranyérem”

2014. május 18. 20:00

Jó szájízzel távozik Szegedről Vincze Balázs: három MK-győzelem, három bajnoki bronz – az utolsó ráadásul nem akármilyen körülmények közepette született meg.

Fotó: Kovács Anikó

A Racionet-Honvéd elleni szombati sikerrel egymás után ötödször lett harmadik a Diapolo-Szeged együttese – Vincze Balázzsal harmadszor. És egyelőre utoljára, hiszen három esztendő után az edző elköszön a napfény (és a Magyar Kupa-győzelmek...) városától. A bronzcsata után kérdeztük Balázst (akiről immár tudható, hogy az OSC szakvezetője lesz ezentúl).

A megannyi gond ellenére szépen oldottátok meg ezt az utolsó mérkőzést.
Mostanra álltunk rá arra a ritmusra, amivel egy ilyen mérkőzést is így meg tudtunk nyerni. Nem volt egyszerű dolgunk, hiszen a lavina, ami a szponzorunk kiesésével indult meg, két héttel a rájátszás előtt tényleg kezdett el maga alá temetni bennünket, és ma sem állt meg: négy fiksz játékosunk után, megint egy fegyelmezetlenség miatt a harmadik negyed elején elvesztettük az ötödik emberünket is (Lukas Seman állt ki végleg egy ütés miatt - a szerk.). Viszont ma úgy játszottunk, olyan harcosan és olyan sebességgel, ahogy egy rájátszásban igazán kell. A játékosok mostanra szokták meg azt, hogy így, ebben a felállásban kell a maximumot nyújtaniuk, mostanra idegződött be sok minden ebben a csapatszerkezetben. Ezért is sikerült így átvészelnünk a kritikus pillanatokat.

Jobb a szájíz így?
Mindenképpen. Mert a lavina tényleg kíméletlen volt. Először kiesett Szivós Marci és Sánta Dani, két olyan játékos, akiről azt gondoltuk korábban, döntő szerepük lehet a rájátszásban, olyan, amivel fináléba juthatunk. Ehhez jött Juhász Zsolti sérülése, majd az első meccsen Aljosa (Kunac) fegyelmezetlensége (4 perces kiállítás, automatikus eltiltással), most pedig Lukas is kiszállt, ötödik emberként. Ez egy olyan folyamat volt, amikor egy ideig csak állsz, és nézel, mert úgy gondolod, ezt képtelenség feltartóztatni. Aztán persze megpróbáltuk, és amit az előbb is mondtam, mostanra állt össze a kép. Korábban egyszerűen nem volt időnk arra, hogy megszokjuk ezt a helyzetet, ezt a felállást. Így a végére sikerült – ha fel tudunk pörögni erre a ritmusra korábban, talán más az elődöntő végkimenetele, bár hozzáteszem, azért a Honvéd ellen egyszerűbb kézben tartani egy mérkőzést, mint a komplett, 14 fős csapattal játszó Eger ellen.

Amikor most kimész az uszodából, milyen érzésekkel léped át kifelé a kaput, momentán utoljára?
Összességében jókkal. Nézd, ez a bronz olyan, mint egy aranyérem, tekintettel mindazokra a körülményekre, amiről az előzőekben beszéltem. A Magyar Kupa-győzelmek csodálatos emlékek, persze egy igazi bajnoki arany is szép lett volna. Ha van hiányérzetem, az egyértelműen a tavalyi évhez kapcsolódik. Akkor nagyon úgy állt minden, hogy eljuthatunk a döntőbe – az a Szolnok elleni elődöntő, az itteni vereségünk a mai napig fáj. Persze, voltak egyéb körülmények, amelyekről nem beszéltünk, ám ettől függetlenül a tavalyi évben sokkal több volt, a bajnokságban is, a BL-ben is. Ettől függetlenül köszönettel tartozom mindenkinek, aki segített a csapatnak: a támogatóknak, a szurkolóknak, a játékosoknak, azért három szép évünk volt összességében Szegeden.