Nagy Viktoron teszteltük, milyen érzés lehet bő két hónappal a nyári világverseny előtt megtudni, hogy hiába készülnek rá a sportolók. Az eredmény: egy belül keringő rossz érzés, meg a felfedezés, hogy kapusunkat azért nem olyan könnyű megviccelni.

Fotó: Wikipedia.org

- Szia, Viktor, csak egy gyors interjúkérdés.
- Épp gyógytornászhoz rohanok, de mondd gyorsan.

- Hallottátok, mi van Eb-vel?
- Nem, mi?

- Ezek szerint nem tudjátok? Még nem nyilvános, de elvették tőlünk a rendezést, s nem is indulhatunk rajta.
- Mondd még egyszer!?

- Valamitől megromlott az európai és a magyar szövetség viszonya, állítólag pénzügyi anomáliákra hivatkozva vették el.
- Ez nagyon érdekes. Egy bulvárlap információja vagy tényleg komoly? 

- Komoly, többen is megerősítették a hírt.
- Ezt nem hiszem el!

- Na jó, igazából nem is kell, ne haragudj. Csupán tesztelni akartam az érzéseidet: 30 évvel ezelőtt Csapóék, Faragóék ugyanekkor tudták meg, hogy nem mennek az olimpiára. Szimplán szerettem volna megvizsgálni, mit válthat ki egy valamelyest hasonló hír egy sportolóból. De mégis, mi játszódott le benned az elmúlt percben?
- Nem igazán tudtam komolyan venni, amit mondtál, de azért rögtön keringett bennem egy rossz érzés, hogy mi van, ha ez nem vicc. Borzasztó lehetett nekik, az biztos. Nehezen volt hihető a szöveged, de az ötlet jó. Azért durva lehetett, főleg úgy, hogy a sportolók akkor nem tehettek arról, hogy mik folytak a politikában. Érdekes, hogy pont engem hívtál, 84-ben születtem…

A fenti beszélgetést Nagy Viktorral, a nyári budapesti Európa-bajnokságra készülő kapussal folytattuk le. Szerencsére nem haragudott meg érte, hiszen a cél az volt, hogy kicsit átérezhessük, mi játszódik le egy sportolóban, ha a nyári világverseny elmaradásáról értesül. 

Harminc évvel ezelőtt sajnos nem csak tesztelték honfitársainkat. Ezen a napon, május 16-án döntött úgy a MOB – politikai nyomásra –, hogy a szovjetek bojkottja nyomán a magyarok sem utaznak a Los Angeles-i játékokra. Persze nehezen összehasonlítható az akkori politikai helyzet a maival, más az olimpia és más az Eb, de ha csak az előre kifizetett nyári nyaralásunkat vagyunk kénytelenek nem sokkal előtte lemondani, az is kellemetlen.

„Emlékszem arra a majdnem tébolyult sírógörcsre, amikor azt mondták, nem megyünk” – mondta egy portréinterjúban nemrég Gerendás György, a 30 évvel ezelőtti csapat egyik játékosa. Csapó Gábor, a válogatott kiválósága így emlékezik: „Jugoszlávia nyerte az olimpiát, velük háromszor játszottunk abban az évben, ebből kétszer Belgrádban, s mindegyik alakommal megvertük őket. Tehát mondhatjuk, hogy valójában aranyérmet elvettek tőlünk.”

Utóbbi mondatok már egy, az 1984-es bojkott nemzetközi hátterével, hazai villongásaival és az érintett sportolókra gyakorolt hatásával foglalkozó könyvből valók. Az ősszel megjelenő mű a politika és a sport témához tartozó összefüggéseitől kezdve a pótolimpiákig rágja végig a történetet, hangsúlyos szerepet adva a vízilabdázóknak is.

De természetesen nemcsak a pólósok készültek keményen, a bő kétszáz fős csapatban számos éremesélyest találunk. Kárpótlásul a szocialista blokk országai számára minden sportágban A-kategóriás versenyeket, úgynevezett Barátság-játékokat rendeztek. A vízilabdázók Kubába utaztak, s bár a legtöbben inkább nyaralásnak fogták fel az egyhetes versenyt, válogatottunk a szovjetek mögött a második helyen zárt. (A hatcsapatos tornán még Csehszlovákia, Bulgária, valamint két csapattal a házigazda Kuba vett részt.)

Azért az ezüstéremért egyébként ma már olimpiai életjáradék jár. De ha ezüst, ha arany, van mit siratnunk a 30 évvel ezelőtti döntés nyomán.