Az Óbudai Temetőben mély részvét mellett kísérték utolsó útjára az olimpiai bajnok Felkai Lászlót.

Fotó: Kozma János

A 73 esztendősen eltávozott legendát bajnoktársa, egykori klubtársa, Bolváry Antal búcsúztatta. Az általa elmondott beszéddel köszönünk el a magyar pólóstársadalom nevében Felkai Rókától.

Fotó: Kozma János

„Róka, olyan furcsa lenne, ha most panaszkodnék. Pedig nagyon nem jó itt állni. Szaggat a szél, szaggat a bánat... és búcsúszöveget kell mondanom, ami rettenetesen nehéz.

Mi itt, lent, megrendülve próbáljuk formálni a szavakat... Neked, ott fent, bizonyosan jobb. Dezsőék örülnek, hogy érkezett egy ízig-vérig góllövő-csatár. Nem mintha nem tudtak volna felállni eddig, hiszen hányan, de hányan költöztek már át a mennyei medencébe...

Boros Api ott van a kapuban, ahogy Dezsőt ismerem, bekkelni és centerezni is szeretne, majd beszéljétek meg, szerintem Mayer Miska legyen hátul, Suta inkább a góllövésre koncentráljon. Kálmán irányít, nála jobban úgysem ért ehhez senki, Rusorán Peti kimegy a balkezes oldalra, te pedig kapásszélről majd befejezed az akciókat. Néha cserélhettek Kanizsa Tivadarral, egy-egy percre hadd menjen majd be az öreg Szivós Pisti is, vagy Lemhényi Butykó...

Micsoda csapathoz csatlakoztál ott, fent... Mi pedig kifacsarodott szívvel soroljuk, soroljuk a neveket, itt, lent, könnytől ázva, széltől fázva...

Jó, mondtam, nem panaszkodom. Hiszen fantasztikus érzés ehhez a családhoz tartozni. Kevés nagyszerűbb dolog létezik ezen a világon, mint elmondani magunkról: magyar vízilabdázók vagyunk. Te is az voltál, a legjobbak közé tartoztál – elvégre mindent, de mindent tudtál erről a játékról.

Akkor is klasszisnak számítottál, amikor még csere nélkül ment a játék, akkor is, amikor már negyedek voltak, és akkor is, amikor három hibapontonként négyméterest kellett lőni. Így juthattál el három olimpiára, és így választottak meg kétszer az év legjobb vízilabdázójának.

Aki egy olimpia évében kapja ezt az elismerést, mint te 1964-ben és 1968-ban, az valóban igazi világklasszisnak számított. Te az voltál. Mindenki Dömötör Zoli csodálatos ejtésére emlékszik Tokióból, a szovjetek elleni meccsről – holott a te két gólod nélkül nem lettünk volna aranyérmesek.
De te sohasem törtettél, sohasem tolakodtál, csak tetted a dolgod, szerényen. Holott többet is sütkérezhettél volna a dicsfényben, hiszen nem csupán a válogatottban, de a klubodban, a klubunkban is szédületes mérkőzéseid voltak.

Abban a bizonyos 10 aranyérmes Fradiban, Ambrus Copákkal, Gyarmati Dezsővel, Kárpáti Gyurikával, Szívós Pistivel, életem egyik legszebb fejezete volt ehhez a közösséghez tartozni...

Jók voltunk. Jó volt veled. Jó voltál velünk – mindenkivel. Azokkal a gyerekekkel is, akiket később, edzőként neveltél hosszú éveken keresztül.

Ez hiányzik most nagyon. A tudásod, a szerénységed, azok a kedves, olykor mégis csipkelődő mondatok, meg az összejövetelek az Olimpiai Bajnokok Klubjában...

Összeültünk néhány napja is, de újra csak sóhajtottunk egy nagyot: megint eggyel kevesebben lettünk. És megint el kellett jönnünk a temetőbe, hogy ezúttal tőled köszönjünk el.
Nehéz, rettenetesen nehéz. De megígértem, nem panaszkodom.

Csak búcsúzom tőled, szomorúan, valamennyi bajnok nevében.

Róka – nyugodj békében!”