A Vízilabda Játékvezetők Világszövetsége (WWR) körlevelet küldött tagjai részére – szerkesztőségünknek Juhász György juttatta el a Gianni Lonzival folytatott egyeztetések után megszületett dokumentumot.

Fotó: Kovács Anikó/archív

A FINA cancúni vízilabda világkonferenciája óta eltelt két hónapban sok visszacsatolásról nem hallottunk – hanem most itt az első irat, a WWR jóvoltából, ami az ott elhangzottakra reflektál (azaz nem elsősorban a szabályváltozásokkal foglalkozik).

Cancúnban a legnagyobb hatást az amerikai profisportok és médiaszakemberek előadásai keltették: az NBC és a Disney képviselője egyaránt arra hívta fel a figyelmet, hogy szörnyen sok a sípszó, ez a helyszínen szurkolók számára vontatottá teszi a játékot, a tévénézőknek pedig egyenesen érthetetlenné.

Nos, ezek köszönnek vissza a mostani enciklikában, amelynek bevezetője kiemeli, hogy meccsenként 150 sípszó hallatszik, ebből nagyjából 80 a sima szabálytalanságoknál harsan. Ezeknek a számát kell visszaszorítani, mert, mint fogalmaznak, „számos, szükségtelenül lefújt faultot látunk; ettől tartózkodni kell. A játékvezetőnek továbbra is észlelnie kell minden szabálytalanságot, de csak azoknál ítéljen, amelyek hatással vannak a játékra. Az előnyszabálynak minden eddiginél fontosabb részévé kell válnia a játéknak.”

Ezután következik a jövőben várt trend részletes kifejtése. Először is az egyszerű szabálytalanságok lefújásának megritkítása a WP 20. szellemében. Amint a levélben olvasható, sok játékos szimulálással, vagy úgy akar szabaddobáshoz jutni, hogy szinte jelzi, „fújj be nekem egy faultot...” Csak akkor szabad sípolni, ha valóban elkövették a szabálytalanságot. „A víz alá került fej nem feltétlenül jelez faultot. A szabaddobás nem lehet ajándék!” – írja a WWR. Szabaddobást csak akkor kell ítélni, ha a szabálytalanság miatt a támadó elveszti a labdát.

Sőt. Ugyanez vonatkozzék a kontrákra is. „Csak akkor szabad kontrafaultot ítélni, ha a szabálytalanság tisztán előnyhöz juttatja az elkövetőt, és a labda a közelben van. Senki nem érti azokat a kontrákat, amelyeket a labdától távol lévő játékosok ellen ítélnek meg.” Magyarázatként még hozzáteszik, hogy sokszor akkor is fújnak a bírók, amikor a lefaultolt pólós ennek ellenére tovább tudja passzolni a labdát, vagy akkor is, amikor a védő kicsit faultol, majd el is távolodik a támadótól, és nem nyomja a víz alá hosszabban. Ilyenkor semmiképp se sípoljanak a játékvezetők, szól a jótanács.

Bár már ebből is lehet kavarodás, ismerve a világ pólóbíróinak meglehetősen egyenlőtlen felkészültségét, ám a súlyos hibákkal kapcsolatos állásfoglalás még pikánsabb szituációt teremthet.

A WP 21. pontban lefektetett kiállítást érő szabálytalanságok kapcsán tett megjegyzés legdurvább javallata az, hogy elég nehéz olyan meccseket nézni, amelyiken 30-nál is több kiállítást ítélnek, ezért arra biztatják a játékvezetőket, hogy jóval gyakrabban használják az agresszív vagy folyamatos szabálytalankodókkal szemben a cserés kiállításokat...

Igen lényeges, hogy a körlevél szerint sok kiállítást úgymond „automatikusan” ítélnek meg, holott fórt akkor kell adni, ha a támadó teljesen egyértelműen gólra tör, a labdát ennek érdekében mozgatja – a szabálytalankodó célja pedig egyértelműen ennek az akciónak (gólszerzés, passz) a megakadályozása. Azért nem szabad kiállítást adni, ha faultnak nincs különösebb befolyása a játék menetére.

Utóbbi szellemében emelik ki, hogy egy sima szabaddobás megítélése centerben sokszor hasznosabb, mint a védő azonnali kiszórása! A támadócsapat így is folytathatja az akciót, azt a védőjátékost pedig nem szabad büntetni, akinek a mozgása a labda megszerzésére irányul, nem elsősorban a támadó ledarálására. Azaz a konklúzió az, hogy csak a játékot befolyásoló szabálytalanságok okán avatkozzanak közbe a játékvezetők.

Az ötmétereseknél a kritériumok felsorolását találjuk: 1. öt méteren belül legyen a fault; 2. a támadó legyen teljesen a kapu felé fordulva; 3. ne fogja a labdát; 4. egyértelműen gólt akarjon szerezni; 5. az érkező passznak jónak kell lennie.

A végső megállapítások pedig ezek:
1. A felesleges trillázások visszaszorítása.
2. Sípszó helyett néha elég a kézjelzés is egy-egy szituációban.
3. Alkalmazzanak előnyszabályt a játék szellemében.
4. A játékvezetők csak akkor avatkozzanak közbe, amikor ez fontos és szükséges a játék szellemiségének és a szabályok érvényesülésének érdekében.

Aligha kétséges, a nyári világversenyeket már ennek szellemében fújják majd a játékvezetők. Vagy legalábbis próbálják. Nos – meglátjuk.

Egy biztos - és ezt csak halkan jegyezzük meg - egy komoly sportágban elég a leírt szabályra hagyatkozni. Nem értelmezni kell, hanem alkalmazni.

Az eredeti dokumentum az alábbi linkről letölthető.

Letöltés