Csapatépítő tréningnek tökéletes volt a Világliga Szuperdöntő, arra azonban nem vetemednénk, hogy ebből súlyos következtetéseket vonjunk le a barcelonai világbajnokságot illetően.

Még csak azt sem mondanám, hogy valamiféle erőviszonyok rajzolódtak ki Cseljabinszkban. Az, hogy a papírforma alapján végül az a négy csapat került a négy közé, amelyiknek illett, azért mutat valamit, ugyanakkor ne feledjük, az amerikaiakat a kínaiak, míg a montenegróiak az oroszok ellen harcolták ki úgy a négy közé kerülést, hogy picivel jobban lövöldözték az ötmétereseket.

És a csoportmérkőzések „felfordulása” is azt mutatja, leáldozóban van annak az időszaknak, amikor tuti győzelmekkel lehetett kalkulálni egy-egy világeseményen. Ebben azonban nem csupán az játszik szerepet, hogy mondjuk Japán és Kína feljövőben van, de az is, hogy kiszámíthatatlanná vált a bíráskodás. Legalábbis Cseljabinszkban az volt.

Tény, bizonyos sportágaknak jót tesz, ha egy nagyon megkövesedni látszó trend borul esetleg, a Formula-1-ben is folyvást próbálnak variálni hol a motorokkal, hol a gumikkal, csak ne fulladjon unalomba félidőben a világbajnokság, a Red Bullnak és Sebastian Vettelnek köszönhetően. A mi sportágunkban mindez úgy csapódik le, hogy elkezdték kiegyensúlyozgatni az erőviszonyokat, egyetlen meccsen belül.

Nincsenek favorizált együttesek, nem az a lényeg, hogy mondjuk szeretnék, ha iksz nyerne. Az izgalom a fontos, mindegy, kik a mérkőző felek. Nem mindig ugyanarra jön ki a kiszámolósdi, bár nyilvánvaló, hogy a papíron jobb csapatok kénytelenek többet nyelni, hiszen a „felhozás” általában az ő rovásukra történik.

Persze, ha egy csapat kellően erős, azért túl tudja élni a kisebb kríziseket is. Azaz hiába szórakoztak például picit velünk a brazilok és az amerikaiak ellen, azért odáig nem fajult (fajulhatott) a folyamat, hogy felboruljanak az erőviszonyok. Mint ahogy a szerbek menetelését sem akasztotta meg ez a felfogás – azaz ha jó vagy, azért igenis van esélyed arra, hogy elérd a megfelelő eredményt, csak készülj arra, kicsit több lesz izgalom útközben.

Egy biztos: még egyetlen világversenyen sem végződött ennyi meccs ötméteres-párbajjal, mint a mostani Szuperdöntőben. A montenegróiak hatból négyszer szaladtak bele ebbe, ők voltak úgymond a kiemelt ügyfelek... Az amerikaiak háromszor, mi kétszer kóstoltunk bele a ráadásba, most még „vicces” volt, egy világbajnoki negyeddöntőn mondjuk már kevésbé lesz az. Mindazonáltal árulkodó volt Gianni Lonzi félmondata: „ugye, mennyivel jobb ez, mint a hosszabbítás? Itt nem mondhatják azt, hogy egy-egy ítélettel eldöntik a kétszer három perceket.”

Viszont pontosan azért, mert a szorosabban alakuló mérkőzéseken nem nagyon szerették elengedni egyik csapatot sem, aligha lehetett trendeket felfedezni, hogy éppenséggel mire érdemes készülni a centerjáték megítélésében. Azt ugyanis olyan alapon fújták, amit a kiegyensúlyozás megkívánt. A mezőnyfaultoknál szintén. Persze, az igazán egyértelmű helyzeteket megítélték, és szó sincs arról, hogy szándékosan szúrtak ki egy-egy csapattal, e tekintetben nem érhette szó a ház elejét.

Ugyanakkor a trend éppenséggel az, hogy a kiszámíthatlanság uralkodhat a világbajnokságon is akár, mert a vízilabda eladhatóságát most az izgalmas meccsekkel kívánják megoldani. Akik nehezebben viselik ezt, július közepéig írassanak fel valamit kezelőorvosukkal, gyógyszerészükkel.