Egy pillanatnyi elégedettség sem tükröződött tekintetben, nyilatkozatban az elveszített Világliga-döntő után – visszajelzésnek jó a cseljabinszki ezüstérem, hogy az irány megfelelő, ám messze még a cél. Örülni egy kicsit lehet az eredménynek – nagyon pedig annak a 70 ezer dollárnak, ami pénzdíjként jár a produkcióért.

Az MVLSZ-kasszában jó helye van annak a 15 millió forintnak, amit a csapat keresett a héten – valami visszajött a november óta tartó menetelés költségeiből, ha pontos szaldót akarunk vonni... –, de ennyit a pénzről, mert a héten szóba sem került ez a rész.

Csak arról szólt minden megnyilvánulás, hogy javulunk, de sok még a csiszolni való, és nincs ennél jobb alkalom, mint a felkészülés második hetében élesben tesztelni magunkat hat napig. Nos, a teszt rövid mérlege úgy vonható meg, hogy már működik az új gépezet, de messze nincs olyan állapotban, hogy bárkit gond nélkül bedaráljon.

Több energiát égettünk a szerbeknél az első öt napban

A szerbek elleni döntő épp azért sikeredett kissé egyoldalúra, mert túl sok erőt emésztett fel az, hogy a keddi start után végül az utolsó vasárnapi meccsre sikerüljön odaérni. Ma már nincs a sportágban ehhez hasonló esemény: a többi világversenyen egyaránt kétnaponta jönnek a mérkőzések, míg itt hat nap alatt hatszor kellett megmutatni. A szerbeknek is, persze, de ők momentán alapból erősebbek, tehát egy pillanatig sem okozott nekik gondot egy Kína, Oroszország vagy Brazília elleni meccs, aztán játszottak Japánnal – számukra az első komolyabb kihívás a Montenegró elleni elődöntő volt.

Mi rögtön kedden beleszaladtunk egy amerikaiak elleni gyürkőzésbe, Montenegróval nekünk is nagyot kellett birkóznunk, és ahogy Varga Dumi fogalmazott aznap, kellően összecsináltuk magunkat a Japán elleni meccsre ahhoz, hogy ott is ne mindent beleadva játsszunk. És mivel Brazília és a második amerikaiak elleni mérkőzést sem dönthettük el legkésőbb a harmadik rész közepére a „legyen szoros” bírói jelszó szellemében, ott is égettük az üzemanyagot az utolsó dudaszóig. Régebben a „nagycsapat” meneteléseinek épp az volt a lényege, hogy bizonyos mérkőzések már félidőre lerendeződtek, azaz lehetett pihentetni a kulcsembereket, hátradőlni a székeken, és a vízben sem pörögni motollaként.

Most még nemigen akadnak ilyen „mosolygós” mérkőzéseink, amikor a kispadon kedélyes társalgás zajlik. Új a csapat, még a parton sincs klasszikus mentális lekapcsolás, mindenki maximumon ég, biztat, figyelmeztet, együtt él a játékkal. Ami persze jó is, hiszen ez egy olyan kohó, amiben fantasztikusra kovácsolódik a csapategység.

Filipovics és Udovicsics intézett el minket

Ha a számokat nézzük, az is látszik, hogy nem a gőzhenger szaladt át rajtunk, hanem két pihent világklasszis, a Radnicskivel május 20. környékén szezont záró Dejan Udovicsics és Filip Filipovics kirobbanó lövőformája döntött – plusz a jókor, jó helyről, jól lövő Stefan Mitrovics: ők hárman tizet lőttek a szerbek 12 góljából. Meg kell jegyezni: az első félidőben Nagy Viktor nagyon nem érezte őket, egyetlen védése sem volt, míg a második részre érkező Decker Attila három egymást követő hátrányban védett, és csak egy kettős fórból, abszolút ziccerből, két méterről tudta felavatni Mitrovics; Attila odaért Filipovics és Udovicsics lövéseire is, más kérdés, hogy hiába kapott szilárdabb támaszt a csapat ebben a periódusban, csak két gólra tudott feljönni.

A fent említett energiaégetésnek köszönhetően a hatodik napra megfáradt kissé az együttes, amit úgy lehetne legegyszerűbben érzékeltetni, hogy míg mondjuk egy negyedben öt-hat szerb támadásban motozott közvetlen gólveszély, addig nálunk ez három-négyre korlátozódott (általában 8-10 akciója van egy csapatnak egy nyolcperces játékrészben) – ez négy negyedre vetítve nagyjából tíz támadásnyi különbség, azaz tízzel több gólhelyzet, amiből gond nélkül kijön a 12-7-es differencia.

Varga Dumi zsenialitására lehet építeni

Baj nincs, sőt, az ezüstérem épp annak a bizonyítéka, hogy csapatunk máris elért egy olyan szintre, hogy azért egy bizonyos szintet bármilyen állapotban képes hozni – ugyanakkor még rengeteget kell dolgozni azért, hogy a szerbek ellen reális esélye legyen. Ez azt jelenti, hogy nem egy olyan meccsen nyer, amikor minden összejön, kivételes bravúrok, és a kevesebb esélyt váltjuk csaknem maximális százalékkal gólra; hanem beleférnek nálunk is hibák, ám egy kemény, hajtós vízilabdameccsen partiban vagyunk velük, taktikusan kioltjuk az ő erősségeiket (megfékezzük például Filipovicsot, ahogy annak idején az egész mezőnyben csak a Benedek-Kiss kettős tudta lekapcsolni Sapicsot), és kidomborítjuk a sajátjainkat. Mert vannak, az egyértelmű: nyilván egy embert nem lenne szabad kiemelni, de az a zsenialitás, ami Varga Dumiban lakozik, súlyos meccseket dönthet el a jövőben a javunkra, feltéve, ha az egész együttes átlaga megemelkedik.

Nohát ezen kell dolgozni, mert a többieknél sem áll meg az élet: a szerbek még erősödnek Prlajnoviccsal és Pijetloviccsal, míg a montenegróiakhoz érkezik a két Janovics és Ivovics, azaz Barcelonára még erősebbek lesznek a dobogó másik két fokán állók.

Ahogy visszajött a nagy hármas, rögtön dobogós lett

Mellesleg, a végére egy apró kis megjegyzés: ez a három gárda kihagyta a tavalyi Világligát. (Mi kicsit még több kiadást is.) Ahogy visszatértek, azonnal letoltak mindenki mást a színről. Tudom, az olaszok is jók, a horvátok is talán megemésztik egy sor emberük visszavonulását, mégis, valami azt súgja: leginkább ez a trió uralja majd az előttünk álló négy év eredményhirdetéseit.
Remélhetőleg, lesz rotáció a győzelmi emelvényhez történő bevonulás sorrendjében.

Eredmények

Döntő: Szerbia–Magyarország 12-7
A 3. helyért: Montenegró–Egyesült Államok 10–10, ötméteresekkel: 3–1
Az 5. helyért: Oroszország–Kína 17–8
A 7. helyért: Japán–Brazília 9–4

Különdíjak

Gólkirály: Takei Kodzsi (japán) 17 gól
MVP: Vanja Udovicsics (szerb)
Legjobb kapus: Milos Szcepanovics (montenegrói)