A TF, a BME és a Corvinus Egyetem közös sportmenedzser-képzésének keretében hat speciális előadást szerveztek a hallgatók számára: a nyitányra az edzői szakma három jeles képviselőjét, Benedek Tibort, Mocsai Lajost és Rátgéber Lászlót hívták meg.

Mocsai Lajos a tőle megszokott, mély szakmaisággal adott rövid összefoglalót az edzői szakma legfontosabb elveiről és „hozzávalóiról” – bár elvben 15 perces előadásokat terveztek, a férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya nagyjából 35 perc után vágta el mondandóját, jelezve, ha legközelebb hívják, minimum két órát adjanak neki, mert ha csak az edzők menedzseléshez kapcsolódó dolgairól kell beszélnie, az sem fér bele ennyi időbe.

Rátgéber László sem fért bele negyedórába, ő az edzők és a menedzserek kapcsolatáról, az önmenedzselésről, illetve az edzéstechnológiák és egy csapat menedzseléséről beszélt.

Benedek Tibor ezek után inkább a saját személyes élményeit osztotta meg a TF dísztermét zsúfolásig megtöltő hallgatósággal, leginkább azt szemléltetve, miként alakult ki az a csapat, amelyik aztán háromszor győzött az olimpián – egyszersmind röviden végigvezette a közönség tagjait azon az úton, hogy játékosból edzővé vált. Most a gondolatmenetéből idézünk fel néhány fontosabbat.

„Gyerekként a hetes sapkában játszottam: azért választottam azt, mert láttam a tévében kézilabdázni Gódorné Nagy Mariannt, aki akkoriban a legjobbak közé tartozott, és szintén 7-es volt. A fiatalok így választanak maguknak példaképet, nem elsősorban az embert ismerik, hanem a sztárt a tévéből. És ez felelősség azoknak, akiket a tévében látnak. Amikor olimpiai bajnokok lettünk, onnantól fogva mi is képviselünk egy értéket: megvannak ennek a terhei és nehézségei, amit cipelni kell. Sokszor kellemes persze, de sokszor nagyon nehéz – amit én szépen rá is teszek az utánunk következőkre. Például Varga Dénesre: Pekingben lejöttünk a dobogóról, és azonnal megmondtam neki, innentől neked is viselni kell ezt a terhet. Eszerint kell élni és dolgozni, felelősek vagyunk azért, amit mondunk, ahogy élünk, ahogy játszunk.

Az úton megtanultam, hogy a motiváció mit is jelent igazán. Megnyerted az olimpiát, de aztán meg akarod nyerni legközelebb is. És utána is. És itt nem lehet időszakokban gondolkodni. Hogy most megvan, aztán majd csinálunk ezt-azt, és aztán négy év múlva majd újra megnyerem. Ez így nem működik. Ha egy játékos nem alkalmas, hogy minden edzésen vért izzadjon, ha nem tud eljutni oda, hogy tudja, mi kell egy siker megismétléséhez, az alkalmatlan arra, hogy másodjára is olimpiai bajnok legyen. Sőt, egyáltalán nem lesz az. Egyszer sem könnyű olimpiai bajnoknak lenni: ez nem kizárólag sportteljesítmény, emberi is.

Minden nap ugyanazzal a motivációval kell elindulni, ezt fenntartani az edzéseken – erre nehéz nevelni egy játékost, ennek meg kell lennie benne. Családi indíttatásból, másféle módon, de meg kell lennie. Aki nálunk bajnok lett, azokban mind meg is volt.

Kérdezik, mi újat hozott (Kemény) Dénes, amikor 1997-ben elindultunk. Először is külföldről jött. Tíz év Olaszország nagyon sokat számított, edzőként is, játékosként is. Rendkívül fontos, hogy külföldön milyen tapasztalatokat szerez valaki. Fontos a válogatott, hogy hazai klubokat erősítsünk, de igenis fontos, hogy legyen néhány év, amikor külföldi csapatokban játszik valaki, a legjobbaktól tanul. Így hoz új mentalitást, új szellemet. Dénesnek is voltak változtatásai, taktikában is, hozzáállásban is: bejöttek a húszéves játékosok, akikkel egy meccs utáni este leült, és mindegyiküknek kikért egy sört. És ez nagyon fontos: hogy a húszéveseket is felnőttként kezelte. Tudták, hol a helyük, így váltunk igazi csapattá, ez hozta az eredményeket.

Hadd mondjak egy példát. Sopronban voltunk edzőtáborozni, a délelőtti edzés után nekem, a legidősebb mezőnyjátékosnak – 25 voltam akkor – intézkednem kellett, orvost kellett szereznem a lányomnak, mert megbetegedett. Emiatt elkéstem az ebédről. Dénes közölte, süteményt kell hoznom, mint mindenkinek, aki késik. Mondtam, dehát a gyerek beteg volt, és... Dénes csak annyit mondott: „Sütemény.” Akkor és ott kicsit sértőnek éreztem ezt, pláne én, az idősebb játékos... De rá kellett jönnöm, hogy egy homogén, összetartó közösség létrehozásához az alapszabályokat mindenképp meg kell tartani. A legfontosabb mérkőzések egy-egy gólon dőlnek el – hogy kinek a javára, azok ezeken a kis szabályokon, rendszereken múlnak.

Az a csapat nagyon egységes volt, csupán öt-hat éves korkülönbségekkel. 2004 után elkezdtek érkezni az újabb fiatalok, az 5-6 éves differencia 10-11-re tágult. A motivációk is átalakultak, ilyen különbségnél már áldozatot kellett hozniuk az idősebbeknek, akiknek családjuk volt, és szívesebben mentek volna haza, mint közösen szórakozni, ám a csapat érdekében megtették. A fiataloknak pedig kicsit öregedniük kellett, tanulniuk az „öregektől”, látni a mentalitást, amit ők képviselnek.

2008 után ismét változott a helyzet. 1997 óta végig ugyanaz a mag játszott, ők voltak a főszereplői a három aranyéremnek – és a legnagyobb részük még mindig benne voltak a csapatban Peking után is. Harminckét év a civil életben az igazi indulás időszaka – a sportban ez már sok. Sok akkor, amikor tizennégy nap alatt kell hét meccset lejátszani, amiből az utolsó hét a legfontosabb. A londoni olimpián 32,7 év volt az átlagéletkor. A cél a negyedik olimpia volt – de ez a motiváció már nem volt annyira erős. Addig minden olimpián bajnokok akartunk lenni. Azon az olimpián azt az aranyat akartuk megnyerni. Most az volt a hajtóerő, hogy legyünk négyszeresek. Ez messze nem ugyanaz. Messze nem olyan erős.

Már nem emlékszem, melyik kolléga mondta egyszer – meglehet, Lajos vagy Laci, elnézést, hogy nem tudom pontosan –: nincs az az életkor, amikor az ember nem ugrik bele egy nagy feladatba, mert sohasem érzi azt, hogy kész van, és mindig az munkál benne, hogy ezt meg kell csinálni. Amikor adódott a lehetőség, hogy kapitány legyek, sohasem éreztem azt, hogy eleget tudok. Három év másodedzői tapasztalat állt mögöttem, mégis, bele kellett ugrani, csinálni kellett. Magadban kell hinned, ez számít mindenekfelett. Hogy amit elképzeltél, azt végig tudod vinni.

Minden kapitánynak mindig bele akarnak szólni a munkájába. De ahogy Lajos és Laci is mondta, a kapitányi poszt valóban egyszemélyi felelősség. Fontos, hogy meghallgass mindenkit, mindenkitől lehet tanulni, sokan tudnak jókat mondani – a döntés azonban egyszemélyes. Hiszen minden hiba a te felelősséged, és nem történhet meg, hogy azzal vádold magad utólag: miért nem döntöttél úgy, ahogy akartál.

Rendkívül fontos, hogy a stábod szakmailag a legmagasabb szinten álljon. Számomra nem a barátság a fontos, noha a vízilabda kis világ, nehéz nem függni a személyes kapcsolatoktól. Azaz lehet, hogy volt sértődés, nekem azonban a szakma volt elsődlegesen fontos. Nem akartam feltétlenül lecserélni mindenkit Dénes segítői közül, például az egyik legfontosabbal, a pszichológussal – Tóvári Zsuzsával – mindenképp tovább kívántam dolgozni. Például azért is, mert ő ott volt a csapattal világbajnokságon és olimpián is. Márpedig nincs az az egyetem, ahol ezt a megtapasztalást el lehet sajátítani. Látni azt a feszültséget, ami egy játékosban munkál egy ilyen világversenyen, ahogy felébred egy győztes meccs után, pláne egy vesztes után, amiből fel kell állni, mert legközelebb ismét a maximumon kell teljesíteni...

Most például itt az új feszültség nekünk: a világbajnoki arany után Budapesten lesz az Európa-bajnokság. Azon kell dolgoznunk, hogy a hazai közönség jelenlétét segítségnek fogjuk fel, ne tehernek. Szándékosan vittem ki tavaly tavasszal a hoki-világbajnokságra a csapatot: lássák, érezzék, milyen az, amikor 7-8 ezer ember szurkol neked, hogy sikerüljön. Abban szinte biztosak lehetünk, hogy a játékvezetők csak azért nem fognak nekünk segíteni, mert több ezren ülnek a lelátón. Nekünk a nézők támogatását kell tudnunk használni, a lehető legjobban, hogy mérkőzésről mérkőzésre egyre jobban belelendüljünk.”