Olimpiai-, világ- és Európa-bajnok legendánk, a Nemzet Sportolója az a markáns személyisége az uszodának, az egyetemes magyar sportnak, akit nem lehet nem szeretni. Kerek születésnapján szubjektív írásban köszöntjük.

„Majd, ha feldobom a talpam..."
Hogy születésnapi köszöntőt így kezdeni meglehetősen furcsa, hovatovább dermesztő?
Nem zavarja - sőt!
Így akarja.
Így akarja, mert ezzel a mondatával ellenállhatatlanul hárítja el a kamerás interjút.
Megy persze a győzködés, hogy „Na, Tonó, így lenne kerek, a 70 amúgy is kerek, valami szellemeset, Tonó!", de hajthatatlan.
Aki ismeri, tudja, hogy miért.
A bálvány mindig bálvány marad.
A korral kapcsolatos zörrenést a tőle megszokott egyediséggel csapja el („Nem foglalkoztat, az időt viszont annál inkább, és bizony, néha érzem is"), egyszersmind haladjunk is más úton.
Az ő útján.
Az ő utánozhatatlan útján.
„Mindig a nemzet sportolójának éreztem magamat, csak most legalizáltak."
Két éve, a beiktatásakor fogalmazott így.
Mint oly sokszor, mosolyt csalt az arcokra, mint oly sokszor, valódi stílustanulmányként állt velünk szemben, mint oly sokszor, kiváltotta a „Na, ezt a fickót nem lehet nem szeretni" érzést.
Tényleg utánozhatatlan.
Kell-e mondani, már játékosként is az volt.
Nem feltétlen az olimpiai-, világ- és Európa-bajnoki címei, a BEK-győzelmei, a bajnoki címei mondatják ezt, hiszen miként ő is megjegyzi, ezek csupán száraz tények. Eltekintve attól, hogy mennyien fogadnák el ezen száraz tények akár kicsinyke százalékát is afféle életműként, rögzítsük: zsenialitását adta ezekért a címekért.
Hogy megőrültek érte idehaza éppúgy, mint szerte a világon, Olaszországon át egészen a tengerentúlig? Nincs ebben semmi meglepő. Aki látta őt élőben játszani rögvest rávágja: önmagát adta a vízben is. Ha úgy érezte, bármit megkockáztatott. Lőtt, csavart, ejtett, vagy éppenséggel pofonokat osztott. Ahogy mondani szokták, nem kért, de nem is adott kegyelmet.
A zsenialitás, az egyediség, a markáns Faragó-lét tette a legnagyobbá a medencében.
Már az edzői szakmát űzte mesterfokon, amikor beugrott a vízbe: a női válogatott edzésén a félpályáról csavargatott védhetetlen gólokat Sós Ildi kapujába. Az akkor világ méltán egyik legjobbként számontartott bajnokunk kapujába.
Elállt a lélegzet.
Csoda, hogy a játékosok itták a szavait?
Világbajnokságot, Európa-bajnokságot, világkupát nyert szövetségi kapitányként a válogatottal.
Fókuszba helyezte a női szakágat.
A vízbe nem engedte bedobni magát.
Szaladt, rohant, menekült, ugyan már, hagyják őt ilyenekkel.
Miközben legbelül madarat lehetett volna vele fogatni.
Aranyemberként ugyanis a győzelem, csakis a győzelem foglalkoztatta.
Az ünneplést meghagyta másoknak.
Akik természetesen őt is ünnepelték.
Azért nem zavarta...
Igazi játékos a klasszikus értelemben.
A világot más szemmel nézte, más szemmel nézi, mint egy átlagember.
Véleménye mindig markáns, becsomagolva vagy becsomagolatlanul is minimum elgondolkodtató.
Hármasikrei, Emma, Berta és Tamás (a fiú ezt a nevet kapta, senki sem lepődött meg...) a legnagyobb kincsei, ha ők kerülnek szóba, meglágyul a szíve. El-el maradnak a „faragótonós" kiszólások, a bölcsességek, maradnak a szívből jövő mondatok.
Így is van rendjén.
A legenda büszke.
Miként mi is azok vagyunk, hogy ismerhetjük.
Nem szereti hallani, de talán elnézi nekünk: dr. Faragó Tamás augusztus 5-én 70 esztendős.
Isten éltesse őt sokáig!
És ígérjük, Tonó, tényleg ezt ígérjük: a 80-nál rámenősebbek leszünk a kamerával...