Petrovics Mátyás 12 sikeres esztendő után úgy érzi, eljött a váltás ideje, a zuglói klub Örökös Tagjaként büszkén gondol vissza a mögötte hagyott időszakra, amelyben sikerült maradandót alkotnia. A jövőben is a magyar női vízilabdában tevékenykedik, ami szívügyévé vált. Az 51 esztendős szakemberrel beszélgettünk, akitől a csütörtöki, Dunaújváros-UVSE női döntőről (16:45, M4 Sport ÉLŐ) is kérdeztünk.

Fotók: MVLSZ

„Én személy szerint is nagyon sokat köszönhetek neked, mint játékos és mint ember is, de szerintem mindenki elmondhatja ezt magáról, aki megfordult a csapatodban."
 
Akinek a telefonjára ilyen üzenet érkezik egy világ- és Európa-bajnoktól, a magyar női vízilabdázás emblematikus alakjától, az egyrészt joggal érzékenyül el, másrészt joggal érezheti úgy, letett valamit az asztalra.
 
Márpedig Petrovics Mátyás, a BVSC-t 12 sikeres esztendő után elhagyó szakember (akinek helyét az Olaszországból hazatérő Stieber Mercédesz veszi át) a hétfői, elveszített bronzmeccs után a fentebb citált üzenetrészletet kapta volt játékosától, Takács Orsolyától.
 
Nyugodtan kijelenthetjük, ebben minden benne van. Túlmutat az eredményeken, pedig azok is jöttek szép számmal: két bajnoki ezüst, három bronz, Magyar Kupa-trófea, kupadöntők. Túlmutat, mert egy dolog az eredményesség, és egy másik az érzés, az attitűd. A játékosok szerettek, szeretnek vele dolgozni.
 
Mindenképpen kíváncsiak voltunk arra, hogy miként látja a Szőnyi úton töltött 12 esztendőt, egyáltalán készült-e valamiféle számvetéssel. Tekintettel közvetlenségére, nem okozott meglepetést nyitottságával, és persze felkészültségével sem: „Amikor januárban tudattam a nyilvánossággal, hogy a szezon végén távozom, rengetegen hitetlenkedtek, kollégák, barátok fejezték ki csodálkozásukat, mert a BVSC női vízilabdáját velem azonosították. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést nem kaphattam, mindez azt bizonyítja, hogy sikerült nyomot hagyni, maradandót alkotni. Hogy őszinte legyek, magam is így gondtam, de természetesen erősítik az embert az ilyen visszajelzések. Magam is így gondoltam, mert hála istennek módfelett tartalmas volt a 12 év, rengeteg munkával, nem feltétlen csupán számokban mérhető eredménnyel. Büszkén sorolhatom például a neveket. Az időben visszafelé haladva Leimeter Dóriét, Gyöngyössy Anikóét, a két olimpiai bronzérmes játékosomét, de említhetem Illés Annáét is, aki szintén ott volt a tokiói válogatottban, és évekig játszott nálunk. Takács Orsi, Csabai Dóri, Kiteleki Dóri, Kisteleki Hanna, Máté Zsuzsi, Pecz (Tóth) Eszter, mind-mind válogatottak voltak, vagy Zsuzska még most is az, és volt szerencsém velük több ideig dolgozni. És sorolhatnám még a neveket, mert mindegyik játékosomat tiszteltem, becsültem, szerettem, hálás vagyok nekik."
 
Mindenképpen fontos kiemelni, a BVSC mindig úgy vette fel a küzdelmet honi riválisaival, hogy nem igazolt külföldi játékost, bátran támaszkodott az utánpótlására. Adott a felvetés: vajon a kényszer szülte helyzet volt, vagy tudatos, átgondolt stratégia, hovatovább valamféle ars poetica?
 
„A klubfilozófia része, amellyel mindig maximálisan azonosulni tudtam. Amikor az Újpest férficsapatával dolgoztam, akkor sem volt ez másként. Mindig is azt vallottam, hogy a feltörekvő fiataloknak meg kell adni a lehetőséget, foglalkozni kell velük, bízni kell bennük. A Fradiban játszottam, és a saját bőrömön éreztem, mennyire nehéz odakerülni a nagyok, a felnőttek közé. Tulajdonképpen akkor megfogadtam, ha egyszer edzősködni fogok, mindenképpen menedzselni szeretném a fiatalok helyzetét. Természetesen nem feledve, hogy a helyet ki kell harcolni a csapatban. De ehhez támogatás, bizalom kell nekik. A BVSC-ben fantasztikus volt úgy dolgozni, hogy mindenki egyetért ezzel. Persze nemzetközileg mindig hátrányban voltunk, az európai porondon ezért nem sikerült sohasem szintet lépni, de ez nem jelentett különösebb problémát, mert neveltünk, és folyamatosan láttuk el a magyar női pólót utánpótlás- és felnőttszinten is értékes, válogatott játékosokkal."
 
Petrovics Mátyást a BVSC beválasztotta az Örökös Tagjai közé, ami szintén erős jelzésérékkel bír, avagy kijelenthető, a felek közötti kapcsolata oda-vissza erős érzelmi kötődésű. De vajon akkor miért a búcsú?
 

„Valóban sokakat meglepett, hogy távozom, hiszen tényleg nagy a kötődés. Viszont úgy éreztem, eljött a váltás ideje. Tíz nagyon szép esztendőt és két szintén szép, de küzdelmesebb évet zárok le, mert új impulzusra van szükségem. Aki jól ismer, tudja, mindig keresem a kihívásokat, ami félreértés ne essék, nem az eredményhajszolásról szól. Hozzávetőleg két éve valaki a klubban felvetette, belefásultam-e a munkába, ami bevallom, nem esett jól. Nem azért, mert nem szeretem az esetleges kritikát - megjegyzem: kimondottan kérni szoktam külső véleményeket, kritikákat -, hanem azért, mert nem éreztem a jogosságát. Nem éreztem, mert a játékosok mindig azt mondták, mennyire lobog a tűz a szememben. És én is ezt érezrem. Ha nem így lett volna, a lelkiismeretem sem lett volna tiszta. Teljes szívvel csináltam a munkám, ami gyorsan javítom magam, nem is a munkám, hanem a hivatásom. Idén például ezért sajnáltam, hogy az ificsapatunkat már nem vezethettem. Ezt is azért, mert mindig az volt a célom az utánpótlásban, hogy minél többet tanuljanak a lányok – ezért is játszattam őket nagyon sokszor más posztokon, igyekeztem a sokoldalúságukat erősíteni, hogy aztán a felnőttek között megállják a helyüket. De visszatérve a kérdésre: mindig megtaláltam a motivációt, keresem is rendre a kihívásokat, ezért bújom a szakirodalmat, járom a világversenyeket, végeztem el 50 évesen a mesterképzést. A dolgok azonban néha változnak az ember életében, és dönteni kell a hogyan továbbról. És ezt a döntést most elkerülhetetlen volt meghozni.”
 
Természetesen erről a bizonyos „Hogyan továbbról" mélyebben is értekeztük volna a szakemberrel, de érthető okokból a jövőt firtató kérdésekre nem akart kitérni addig, amíg mindez nem válik hivatalossá. Annyi viszont közölhető, hogy marad a női vízilabdában! Mindezt már csak azért is le akartuk szögezni, mert kétségkívül a női szakág egyik megkerülhetetlen alakjáról, egykori női szövetségi kapitányról, világbajnok edzőről (2005), utánpótláskapitányról, a jelenkori 2008-2010-es THG korosztály, budapesti Régió vezetőjéről van szó.
 
„Igen, maradok a női vízilabdában, hiszen ez szívügy - erősítette meg. - A női játékosokkal több a lelki feladat, bár gyorsan szeretném hozzátenni, a játékosközponti, emberi kapcsolatokra épülő edzői munkámat a férfiak esetében sem kezeltem másként. A nemrég visszavonult Somogyi Balázs is írt nekem, nagyon jól estek a szavai, talán bizonyítják, játékosaimat, legyen szó bármelyik nemről, mindig partnerként kezeltem. És ez így lesz természetesen a jövőben is, hiszen az ambícióm töretlen! Hálás vagyok a női vízilabdának, igyekszem a jövőben is érte dolgozni."
 

Petrovics Mátyás szakkommentátorként is sokat lettet az asztalra, 2011-2015 között a Digi Sporton, 2015 óta az M4-en hallhatjuk értelmes gondolatait - ez sem változik, a nyári, hazai világbajnokságon is ott ül majd felkészülten a riporter mellett. Felkészülten, hiszen nála ez jelenti az alapot: „Nem akarok pátoszos lenni, de ez egy küldetés, amit nagyon élvezek. Küldetés, hogy olyan emberrel is megértessünk bizonyos dolgokat, aki kevésbé ismeri a vízilabdát. Az a célom, hogy érhetően, emberi nyelven népszerűsítsük ezt a gyönyörű sportágat, amelynek nem lehetnek eléggé hálás. A vízilabdának köszönhetem csodálatos feleségemet, családomat, a gyermekeim sportolását, a barátaim zömét. Várom az újabb hazai világbajnokságot, ismét felejthetetlen élményekkel gazdagodunk majd. Elkezdtem a felkészülést én is, másként nem lehet. Csak rutinból tilos bármit is csinálni, hiszen az a fejlődés és a győzelem gátja."
 
A 12 zuglói évet lezárandó Petrovics Mátyás igyekezett köszönetet mondani azoknak, akik bármiben is segítették a munkáját: „Hálás vagyok a családomnak, akik elviselték azt a szent őrültet, ami rengetegszer heti hét nap elfoglaltságot jelentett. Mindig mellettem álltak, és tudom, így lesz ez a jövőben is. Hálás vagyok az összes játékosnak, akit edzhettem, nekik köszönhetem, hogy ennyi évig itt lehettem, hogy velük sikeres lehettem. És hálával tartozom a kollégáknak, a játékosaim szüleinek, a szurkolóinknak, és a BVSC klubvezetőinek, akik bíztak bennem. Sokakkal kiváló emberi kapcsolatom volt a klubban, a szakosztályon kívül is, ezek megmaradnak!"
 

Ez végszónak természetesen felettébb erős, mindazonáltal megragadva a szakkommentéri énjét, a holnapi Dunaújváros-UVSE női döntő második mérkőzésével kapcsolatban (Budapest, Tüskeuszoda, 16:45, M4 Sport) kikértük véleményét: „Az első meccsen a Dunaújváros óriási lehetőséget szalasztott el, ha kétszer egymás után le tudta volna győzni ellenfelét, lélektani szempontból is előnyt kovácsolt volna. Az UVSE hatalmasat mentett, és azzal, hogy aztán az ötméterespárbajt megnyerte, azt gondolom, hatalmas lépést tett a címvédés felé. Az újvárosiaknak sajnálatos módon le kellett mondaniuk a pályaválasztási jogukról, mindez nehézzé teszi a helyzetüket, talán előnybe is kerül az UVSE, ám a vízben érvényesíteni nem lesz egyszerű feladat. Izgalmas meccset várok. Azt még megjegyezném, le a kalappal a lányok előtt, hogy ezt az embertelen terhelést így bírják, és ilyen színvonalas meccsekkel népszerűsíti a sportágat."