Az év vége alkalmából a Magyar Olimpiai Bizottság évkönyvének vízilabdát érintő írásait közöljük weboldalunkon. Az MVLSZ és az MJSZ munkatársa, a kiadvány szerkesztője, Dobos Sándor interjúját közöljük, amelyet Nagy Viktorral készített.

Fotó: Derencsényi István/MVLSZ

A tokiói olimpián fejezte be aktív pályafutását Nagy Viktor, a férfi vízilabda-válogatott első számú, világ- és Európa-bajnok kapusa. Tudta, hogy augusztus 8-án játssza utolsó mérkőzését, és úgy tervezte, ez a találkozó az egész olimpiai torna utolsó mérkőzése is lesz egyben. Végül az utolsó előttin volt érdekelve. A bronzmérkőzésen a meccs derekán kiszakadt belőle: „Ez az én napom!" Tényleg az övé volt. Kevés olyan játékos akadt a keretben, aki nála jobban megérdemelte volna ezt az olimpiai érmet.  

Képzeld, olyan nagyon sokat nem készültem erre az interjúra. Szerinted miért nem?

Mert sokat beszélek?

Nem feltétlenül ez az oka. Sokkal inkább az, hogy rád mindig lehetett számítani, ráadásul legtöbbször valóban beszélgetések még a kisebb, meccs utáni interjúk is. Pedig olyankor nem lehet egyszerű nyilatkozni, főleg, ha még hülyeséget is kérdeznek.

Lehet, hogy hülyeséget kérdeznek, de mi sem játszunk mindig jól.

Türelmes és készséges vagy. Ez mindig így volt, vagy meg kellett érni ehhez is?

Szerintem nagyon fontos a kommunikáció. A profi sportélet részei az újságírók, ők is a sportért vannak, abból élnek, ahogy mi is, partnerként kell segítenünk egymást. Nekik az a dolguk, hogy odaálljanak, feltegyenek egy kérdést, nekem az, hogy játsszak, majd ahol csak lehet, népszerűsítsem a vízilabdát. Minél több szó esik a sportágról, minél többször jelenik meg, annál jobb. Egy interjú alatt, abban az adott pillanatban én vagyok az, aki képviselem a vízilabdát. Nem mindegy, hogyan.

A bajnoki döntő végén, az éremátadás után arról kérdeztelek, mi lesz veled. Természetesen a visszavonulásod híre miatt érdeklődtem, azt válaszoltad diplomatikusan: „Köszi, jól vagyok." Néhány perccel később, a meccs utáni sajtótájékoztatón Varga Dániel elárulta, hogy befejezed, egyben gratulált a pályafutásodhoz...

...igen, de aztán elnézést kért.

Végül akkor senki sem írta meg a kollégák közül az információt. Fontos volt neked, hogy ne hangozzék el a nyár elején ez a tény? Ha akkor erről értekezünk, nem így sikerült volna az olimpia?

Érzek magamban annyi erőt, hogy azt mondjam, nem okozott volna feltétlenül problémát, ugyanakkor minden energiámat a vízilabdára szerettem volna fordítani. És a jelenre. Ne beszéljünk júniusban arról, hogy augusztusban abbahagyom, nem láttam értelmét. Lehet, hogy öt, tíz, húsz újságíró keres meg, éppen annyival több, mint amennyivel szívesen beszélnék erről. Egyszerűen nem volt ott az ideje.

Augusztus 8-án viszont ott volt. A spanyolok elleni bronzmérkőzés derekán „elszóltad magad": „Ez az én napom!" Kiszakadt ez akkor belőled, esetleg eltervezted, hogy ezt mindenképp jelzed a külvilágnak, amely egyébként a „Ma nem!" fricskát már jól ismerte tőled?

Nem terveztem meg, hogy kimondom, ezt azért nem lehet megtervezni.

Csak úgy kijött.

Igen, nyilván van előzménye is. Amikor már utaztunk a meccsre, újra tudatosult és egyértelművé vált számomra - amit persze addig is tudtam -, hogy itt most valóban életem utolsó meccsét játszom. Itt mindent bele kell adni, egyszerűen rajtam nem múlhat az, hogy ne sikerüljön jól. Az előző nap a csapat nagyjából tíz százalékon állt, mondjuk úgy, hogy a padlón volt, akkor nagyon kevés esélyt láttam arra, hogy ha így marad a helyzet, nyerni tudunk. Ebből fordultunk át, miután nagyon jót beszélgettünk az éterben, és mindenki kiírta magából az érzéseit. De a meccsen is volt előzménye a mondatnak, az első két negyedben nem voltam megelégedve a teljesítményemmel. Több kell, sokkal több, ha meg akarjuk szerezni a bronzérmet. A harmadik negyedben éreztem először, hogy tőlem semmi esélyt sem kapnak a spanyolok. Akkor mondtam ki: „Ez az én napom!"

Varga Dénes az interjúzónában árulta el, hogy lezajlott ez az általad említett beszélgetés az online térben. Te is szóltál a többiekhez?

Igen. Én kezdtem...

Szóval te adtad meg a lökést?

Igen, én indítottam el egy érzelmi cunamit, és mindenki nagyon jól beállt mögé.

Lehet, jobb is volt, hogy az éterben történt, és nem szemtől szemben, amikor bele kell nézni a másik szemébe?

Igen, mert olyan már volt korábban. Ha sokszor van, nem biztos, hogy elég hatékony már egy idő után. Úgy alakult, hogy ott akkor ezt a lehetőséget választottuk. Mindenki nyugodtan az ágyában, a gondolataiba merülve ki tudta írni a lényeget magából. Másnap lehetett is érezni a hatását. Boldog voltam, hogy győztesen fejeztem be a pályafutásomat. Tudtam, hogy augusztus 8-án játszom az utolsó meccsemet, és tényleg mindenképp győztesen akartam kijönni a vízből. Két nappal korábban eldőlt, ez nem aranyat eredményezhet, de az elszántságomon nem változtatott. Talán azért kezdtem én a beszélgetést, mert nem akartam tétlenül várni, hogy majd magától megoldódik az a helyzet, amelyben benne voltunk. Jelezni akartam, itt most valamit csinálni kell.

Ha magát a bronzérmet félretesszük, jó élmény volt ez az olimpia?  

Nem lehet teljesen félretenni, de igen. Három olimpián vettem részt, és úgy érzem, ez volt a legjobb. Jól vettük az akadályokat, jó élménnyel jöttem el Tokióból. Nem nyertük meg az olimpiát, így mondhatjuk, hogy lehetett volna jobb is, és van is bennem hiányérzet. De a bronzérem is nagyon nagy érték számomra.

Eszedbe jutott Benedek Tibor a bronzmeccs vagy az olimpia alatt?

Eszembe jutott... Igen... Már a négy közé jutásért kicsit érte is ugrottam vízbe, és nagyon örülök, hogy esélyt sem adtunk a horvátoknak. Tudom, mennyire megtörte - bár valószínű nem mondta ki soha -, hogy nem jutottunk Rióban a négy közé. Az döntős csapat volt, nem kaptunk ki a rendes játékidőben, ötödikek lettünk, mindannyian nagy kudarcként éltük meg. Szóval igen, kicsit érte is játszottam.

Az egyébként világos volt már az olimpia előtt, hogy alapvetően te fogsz védeni?

Igen. Így is építettem fel magam. Tomival és Csabával (Märcz Tamás szövetségi kapitány és Mátéfalvy Csaba, a válogatott kapusedzője - a szerk.) sokat beszélgettünk erről, és úgy érzem, Tomi nem hitte el, hogy végig bírni fogom. Ő egy kicsit féltett, mégis én vagyok a legidősebb a csapatban és 32 perceket kellett játszanom. De nem éreztem öregnek magam, most sem érzem annak. Hozzáteszem, soha életemben nem éreztem magam fizikailag és mentálisan ilyen jól a vízben és a szárazföldön, mint Tokióban.

Hogyhogy? Volt valamifajta felszabadultság amiatt, hogy ez volt az utolsó tornád?

Nem ez az alapja. El kell mondanom azért, hogy az év elején, február körül elképzelni sem tudtam, mi lesz a nyáron, hogy megyek egyáltalán vízbe. Reggelente épphogy ki tudtam kelni az ágyból, alig bírtam kihúzni a gumikötelet, nem tudtam tempósan úszni, szúrt a tüdőm, lihegtem, minden bajom volt. Nyilván ez egy posztcovid tünetegyüttes volt, és később kiderült az is, hogy nagyon alacsony volt a vasszintem. Amikor erre rájöttünk, és egyik napról a másikra visszaállt az ideális szintre, egyszerűen nem tudtam elfáradni. Ez aztán kitartott a nyárig. Csabával szerintem egyetlen nyári felkészülés során sem edzettünk annyit, mint idén. Most, 37 évesen sokkal többet bírok, mint néhány évvel ezelőtt, és sokkal jobban érzem magam. Ez megnyugtatott, és úgy utaztam ki az olimpiára, hogy életem formájában vagyok. Tudtam is hozni, amit kellett, és végig éreztem is, ki fog tartani a jó forma. Hozzá kell tegyem: nem ettem húst az olimpia előtti legalább három hónapban. Úgy egy-másfél éve vettem vissza a húsfogyasztásból, Tokió előtt viszont egyáltalán nem vettem magamhoz.

S most újra eszel?

Nem, maximum a reggeli rántottában egy kis kolbász, esetleg a dédi rántott húsa fér bele alkalmanként. Semmi több.

Miért alakult így?

A feleségem évek óta száz százalékban vegetáriánus, és egyszerűen kíváncsi voltam, mit jelent ez a gyakorlatban. Utánaolvastam és érdekelt, hogy ami le van írva, amit mondanak erről, rám érvényes-e, nekem jó-e. És jó. Nagyon beszédes volt, nem savasodtam. Az olimpia végén jöttem rá - zavarban is voltam -, hogy nem mentem masszázsra, holott korábban heti kétszer jártam. Nagyon jó fej a masszőrünk, és mindig jókat dumálunk Gergővel. Japánban három hét alatt összesen egyszer voltam gyúratni. Ez megdöbbentő, mégis tökéletesen éreztem magam.

A vírus egyébként nagyon megviselt?

Egy hétig tartott, nemigen éreztem akkor meg, dolgoztam tovább. Nem volt jó állni, fájt a hátam, görcsölt a combom, de lázam nem volt, és egy hét alatt elmúlt az egész. Akkor lettem rosszul, amikor elkezdtem edzeni, nem is tudtam játszani a Magyar Kupán. A szállodától az uszodáig a többiek tíz perc alatt sétáltak el, nekem huszonöt percbe telt, és folyt rólam a víz, vert a szívem, azt sem tudtam, hol vagyok. Fél évig, szeptembertől februárig nagyon rossz állapotban voltam, ahogyan korábban mondtam is, nem tudtam elképzelni, mi lesz a nyáron. Aztán lett, ami lett.

Szolnokon beszélgetünk délelőtt, pontosabban Szandaszőlősön, és amikor megérkeztem az interjúra, épp egy másik interjút adtál telefonon, mint megtudtam ma a másodikat. Az enyém hányadik augusztus 8. óta?

Sokadik. Kétségtelen, hogy sokan keresnek, minden napszakban. De reggel nyolctól kilencig edzek, akkor senkinek sem veszem fel a telefont.

Mi az, hogy edzel?

Mindennap edzek. Igaz, kizárólag szárazföldön.

Szóval semmi víz.

Az olimpia utáni másfél hónapban egyszer voltam vízben, augusztus 20-án, a kisfiam miatt.

Mi volt az apropó?

Lőtt nekem egy órán keresztül. Itt vízilabdázik Szolnokon, és gyakoroltunk egy kicsit. Fura volt egyébként: lementem edzeni a konditerembe, addig Samu elfoglalta magát, majd megérkezett a felnőttcsapat. Mi rögtön lementünk a vízbe, egy órát bohóckodtunk, aztán beugrott a csapat, mi meg kimentünk a meleg vízbe. Régóta vágytam arra, hogy a fiammal ezt megtehessem edzésidőben. Csak lazán elsétálni a medence mellett. Jólesett, holott a víz az életem.

Nem is hiányzik?

Még nem. Megleptem magamat, mert azt hittem, egy hónap után már ugranék a medencébe, de nem éreztem késztetést. Igaz, sok dolgom is volt a vállalkozásaim miatt, az edzés után vagy tárgyalásra igyekszem, vagy a pesti vagy a szolnoki irodánkba.

Szóval a bioritmusod megváltozott. Csak a reggeli edzés a fix.

Teljes mértékben átalakult. A mindennapokat a cégügyek viszik el, és próbálok minél többet segíteni a páromnak, aki az elmúlt tizenhét évben menedzselte a gyerekek és a családunk életét. Ez a másfél hónap nagyon sűrű volt, mert az olimpia előtti időszakban mindent kikapcsoltam, csak az olimpia létezett, semmi más. Így sok minden felgyülemlett, amivel augusztus közepétől kellett foglalkoznom.

Az, hogy az uszoda konditermébe jársz, a kényelmességnek vagy valami másnak köszönhető? Járhatnál máshová is.

Egyrészt kényelmes, szeretem is, másrészt ott egyedül lehetek korábbi kondiedzőmmel, akivel most olyan edzésprogramot végezhetek, amit eddig nem. Az évek során önmagamnak alakítottam ki a kondiedzéseket, nemigen engedtem beleszólást. Megbeszéltük, ha abbahagyom, elkezdünk közösen dolgozni, hogy néhány hónap múlva ugyanazokat a súlyokat emelhessem, mint amit a többiek emeltek, és amit kapusként nem tehettem volna meg. Ez a munka kezdődött el az olimpia után.

Megállapodsz a városban?

Nem tudom ezt kijelenteni. Az elmúlt tizenhét évben, amióta profi vagyok és amióta a feleségemmel együtt élek, mindig is rövid időszakokban gondolkodtunk. Alapvetően szeretek letáborozni egy helyen. Szerintem egy kapusnak ez fontos is, mert nem tud jó teljesítményt nyújtani, ha évről évre csapatot vált. Most, hogy abbahagytam, szintén nem látok tovább két-három évnél. A gyerekek itt, Szolnokon nőttek fel, amikor ideköltöztünk, Samu három-, Olívia egyéves volt, itt kezdték a sportot, itt vannak a barátaik. Egy darabig még biztosan maradunk, jól érezzük magunkat, és a vállalkozásaim is itt működnek. Nem tudom kijelenteni, hogy életünk végéig szolnokiak leszünk, már csak azért sem, mert szeretem szabadnak érezni magam és tudni, bárhová mehetek.

Egyértelmű volt, hogy Samu vízilabdázni fog?

Nem. Focizott, úszott, kosárlabdázott, táncolt, a vízilabda maradt meg. Az úszást mi szerettük volna, szerintünk minden gyereknek meg kell tanulnia úszni. Ezen túl, ha bármit ki akart próbálni, nem ellenkeztünk. Végül, talán azért is, mert jól úszott, a vízilabdánál ragadt le, ő választotta. Sokáig be akart állni a kapuba, én egy dolgot kértem tőle: próbálja ki magát mezőnyben is. Most ott játszik.

Ügyes?

Szerintem igen. Nagyon lát a pályán, és bár nem góllövő alkat, nagyon tetszik, hogy hátul kritikus helyzetekben sok labdát szerez, és abból jól indít. Szinte utolsó emberként ad gólpasszt. Ezt nagyon díjazom, mert ebben a korban a legtöbb gyerek csak gólt akar lőni, a védekezés nemigen érdekli.

Olívia miben jeleskedik?

Korábban akrobatikus táncra járt, három-négy hónapja atletizál. Lenyűgöző, ennyi idő alatt mennyit változott, fejlődött, és hogy milyen tehetséges.

Ugró-, dobószámokban vagy futásban?

Mivel még kicsi, mindent csinál, de távolugrásban, magasugrásban és gátban nagyon ügyes, szerintem ezekben találja majd meg magát. Két versenyén voltam eddig, elképedtem a fejlődésén. Büszke apaként a hétvégéimet már az határozza meg, kinek hol lesz versenye vagy meccse.

Már csak ebbéli minőségedben sem szakadsz majd el a sporttól. De pályafutásod befejeztével úgy tervezted, hogy maradsz a sport és a vízilabda mellett? Vagy nagyon éles lesz a váltás?

Nem gondolkodtam ezen, de a sportban nőttem fel, nem fogok tudni nem a sporttal foglalkozni. Az élet majd eldönti, milyen mélységben, de most a családom és a vállalkozásaim a legfontosabbak. Ami szinte biztos: nem látom magam edzőként. Kapusokkal - ha nem is napi szinten, de - szívesen foglalkoznék, és a klubvezetés is érdekel.

Úgy tűnik, régóta készülsz a civil életre.

Tizenegy éve, amikor a kisfiam megszületett. Akkor futott át rajtam először komolyabban: mi van, ha megsérülök, vagy más okból véget ér a karrierem? Már nemcsak magamra kell gondolnom, hanem a családomra, a gyerekekre is. Tudtam, nem akarok csak azért a vízilabdában maradni, hogy az eltartson. Boldog vagyok, hogy eddig megéltem a sportból, a szenvedélyemből, de így is akarok a vízilabdára gondolni, nem mint kényszerpályára, amiben benne kell maradnom. Az egyik cégemet 2013-ban, a másikat 2018-ban alapítottam. Örülök, hogy idejében gondolkodtam, mert itt nem jön a siker egyik napról a másikra, lassan őrölnek a malmok, főleg, ha az ember főállásban profi sportoló.

Kivitelezhető a kettő együtt?

Úgy kellett alakítanom a mindennapjaimat, hogy a civil életem ne zavarjon bele a sportpályafutásomba. Nem vertem nagydobra a munkát, egyébként pedig ki is kapcsolt az ügyintézés.

Mármint?

Ha hazamentem az uszodából, az edzésről, a cégügyekkel foglalkoztam. Más hazamegy, és játszik a Playstationnel, vagy beül valahová kávézni. Én ritkán ültem be kávézni az utóbbi években, a szabadidőm alatt inkább elmentem tárgyalni.

Meccset visszanézni volt időd az olimpia óta?

Még nem néztem vissza a meccseket.

Egyébként sem volt ez jellemző?

Nem igazán, a vb-győzelmünket is majd' egy évvel később láttam. Akkor néztem vissza valamit, ha tanulni akartam belőle. Ha volt szabadidőm, mindig teljesen ki akartam kapcsolni. Mostanában egyébként eszembe jutott, vajon hány meccs is lehet mögöttem. Biztos eljön majd az idő, amikor visszanézegetem a legfontosabbakat, úgy 50-60 évesen. Megnyomom a gombot, és egy hétig csak bámulom a képernyőt. Bár lehet, hogy egy hét nem is lenne elég.
 
Dobos Sándor írása
Megjelent a Sport 2021 című kiadványban