Az év vége alkalmából a Magyar Olimpiai Bizottság évkönyvének vízilabdát érintő írásait közöljük weboldalunkon. Farkas Márton, az M4 Sport munkatársa foglalta össze, milyen év is volt az idei a magyar férfiválogatott számára.

Fotó: Derencsényi István/MVLSZ

A férfi vízilabda-válogatott tokiói bronzérme egyszerre siker és gyógyír. A csapat 2008 után szerzett ismét érmet olimpiai játékokon, bronzérmet legutóbb 1980-ban akasztottak a férfiválogatott tagjainak nyakába. Következzék a tokiói bronz története.

 „Láttam már sok mindent, nem szaladnék ennyire előre" - mintegy fél órával a megnyert 2020-as budapesti Európa-bajnokság után Varga Dénes így nyugtázta az olimpiát firtató kérdésemet. Világklasszisunknak a vízben tett mozdulatait csodálni, a parton adott nyilatkozatait pedig figyelmesen hallgatni kell. Dumi ezúttal is reálisan értékelte a helyzetet, noha még ő sem láthatta előre, hogy 2020 tavaszán árnyék vetül a világra, benne a sportéletre. Utóbb kiderült, maga Varga Dénes - vagy éppen Nagy Viktor - a pesti kontinensviadal idején egy napig nyomta az ágyat valamilyen csúnyább megbetegedés következtében. A válogatott azt megelőzően Észak-Olaszországban készült, ezért ahogy Märcz Tamás fogalmazott, biztosra nem vehető, de feltételezhető, hogy a Covid már akkor sújtotta a csapatot. Az orvosi stáb hathatós segítségével mindenki játszhatott az Eb-n, az eredmény már ismert.

Az új, láthatatlan ellenfelet pedig ekkor kezdtük megismerni. Halasztották miatta az olimpiát, félbeszakadt az idény, hónapokra leállt a honi vízilabdaélet is. A válogatott januárra felépített formájából, csapategységéből, helyzeti előnyéből így semmit sem menthetett át az olimpiára. Sőt a vártnál mélyebbről indult az egyéves építkezés, kezdve Varga Dénes és Zalánki Gergő térdsérülésével, az ebből fakadó több hónapos kihagyásukkal. Ezt követte a szezon elején beköszöntő Covid szép lassú tarolása, amely a medencék világát több hullámban érte el, még az olimpia előtt fél évvel is válogatott játékosok sorát döntötte le a lábáról. Vámos Mártont például másodszor, Varga Dénes pedig hetekig kényszerült távol maradni az uszodától, mert csak nem akart negatívat jelezni az a fránya teszt. Ehhez társult a tavaszra igencsak sűrűvé váló versenynaptár. A válogatott tagjai miközben építették magukat, hazai és nemzetközi rangadókat játszottak. Az embert próbáló időszakban nem is jutott idő összetartásokra, így a szövetségi kapitánynak a klubbéli teljesítmények alapján kellett válogatnia.

A minden fronton címvédő FTC ugyan nem bírta el a hányattatott idény terheit, és nem jutott a bajnoki döntőbe, a válogatott gerincét adó csapat még így is játszott egy Bajnokok Ligája-finálét. A Varga Dániel irányításával megújuló, színtisztán magyar játékosokból álló OSC, amellett, hogy kiejtette a Fradit, bejutott az Eurokupa döntőjébe is, amelyben csak ötméteresekkel maradt alul a Szolnokkal szemben. A tavasszal egyértelműen legerősebb magyar együttes végül a bajnokságot is megnyerte az OSC ellen. Ahogy Nagy Viktor négy év után örülhetett újra klubsikereknek, Varga Dénes 2013 után zárt először cím nélkül aktuális klubjával egy tavaszi (a 2020-as befejezetlen idénytől tekintsünk el). Dumi ekkor egyből válogatott üzemmódba kapcsolt, majd kifejtette, hogy talán jobb is ez így az olimpia szempontjából, mert legalább több kerettag is megtapasztalhatta, milyen nyerni vagy legalább döntőket játszani.

A júniusi felkészülés elején Hárai Balázs megjegyezte, tavaly jobban jött volna az olimpia, jelen helyzetben sokkal nehezebb összerakni a csapatot. Persze ő és a társak is örültek, hogy legalább lesz olimpia. Tizenkilenc játékos versengett a tizenhárom utazó helyért, ráadásul a bő keretbe olyan korábbi csapattagok, mint Bátori Bence, Sedlmayer Tamás vagy a januárban a válogatottban is debütáló ifjú titán Vigvári Vendel be sem fértek. Sokan biztonságban érezhették magukat, de három-négy helyre többen is pályáztak, ami bizony feszültebb légkört eredményezett. A felkészülés a fizikai mellett többeknek lelki igénybevétel is. A terhekről a szövetségi kapitány is tudna mesélni. Egyfelől Märcz Tamás játékoskorából tudja, milyen a belső konkurenciaharc, másfelől ezúttal a szokottnál is nehezebb lett a feladata. De nem a még akkor is tisztázatlan 12+1-es szabály, hanem az idő rövidsége miatt. Az egyetlen igazi felkészülési torna (BENU-kupa) előtt a teljes kerettel töltött mindössze szűk három hét után kellett csapatot hirdetnie. A híresen nyugodt természetű kapitánynál az utolsó napokban ezúttal tapintani lehetett a feszültséget. Végül újat húzott, hiszen a 34 éves Pásztor Mátyás személyében az ob I aktuális gólkirályát nevezte a játékokra, aki bár világkupagyőztes, szinte válogatott újoncként készülhetett Tokióra. A kapitány ezzel a támadósort erősítette, a felkészülési meccseken jól ment a góllövés, így elsősorban a védekezést kellett élesíteni az olimpiai rajtig.

Élességben bizony le volt maradva az együttes a spanyoloktól, ami nem az itthoni 11-11-es döntetlen alkalmával, hanem az ojamai edzőtáborban derült ki. A spanyolok - utólag bevallva - több góllal nyerték meg a nem nyilvános edzőmeccseket. Ez persze felébresztette vagy inkább nem altatta el a mieinket, akiket lelkileg azért nem viselt meg a spanyol dominancia. Elsősorban azért nem, mert az olimpiát nem Ojamában kellett megnyerni, másrészt augusztus 4-re, vagyis a negyeddöntő napjára „hegyezte ki" magát a csapat. Addig meg le kellett játszani a csoportmeccseket, amelyekről előzetesen tudtuk, inkább játékminőségben számítanak, mint pontokban, elvégre a túloldalról négy, szinte egyformán erős ellenfél érkezhet a legjobb nyolc között. Minőség terén biztatóan indult az olimpia, legalábbis az első másfél negyede, a görögök elleni nyitó meccsen érezhető volt a mieink minden mozdulatán és reakcióján, ez már nem felkészülési meccs. Elpuskázott lehetőségekkel is 5‒2-re vezettünk, majd régen látott blokk lett úrrá a csapaton. Az olimpiára láthatóan megtáltosodó görögök egy 6‒1-es szériával fordítottak. Ezután még kétszer sikerült egyenlítenünk, de végül 10‒9-re a görögök nyertek. Játékosaink nehezebb pillanatokban is meglehetősen őszintén és reálisan tudnak értékelni. Erdélyi Balázs nem volt rest kimondani, hogy bizony lassú még a csapat, Varga Dénes pedig - visszautalva a spanyolok elleni felkészülésre - kerek perec kijelentette, az ott tapasztalt különbség időnként már-már kétségbeejtő volt. Kétségbeesni persze senkinek nem volt oka, mert aznap megnézhettük, hogy a spanyolok a szerbeket is meggyőzően verték meg (majd minden csoportellenfelüket), másfelől meg ugye volt még idő.

A kellemetlennél talán nincs jobb jelző a japánok stílusára, a sok mozgásra, emberfogásra épülő játékukra nehezen lehet készülni, és most is megizzadt a csapat. A házigazdák az Egyesült Államoktól elszenvedett vereség után dupla szívósággal küzdöttek, így a félidőig egálon tartották a meccset. Amint aztán nem hibázott ziccereket a csapat, már két-három góllal sikerült vezetni, innentől ugyan megnyugtató nem lett, de idegőrlő sem maradt a parti (16‒11). Külön öröm volt, hogy Vogel Soma is bemutatkozott. Ekkor még nem tudtuk biztosra, később azonban kiderült, a NOB és a FINA megegyezésének - miszerint csak 12 játékos nevezhető egy mérkőzésre - Soma lett az „áldozata" magyar részről. A nagy riválisok is egy kapussal álltak ki, nálunk Soma két meccset leszámítva a lelátóról követte a tornát. Abban a hat negyedben, amit Japán és a következő ellenfél, Dél-Afrika ellen kapott, viszont megmutatta, számíthat rá a kapitány. Soma alázattal dolgozott végig, a bemelegítéseknél is rendre segítette társait. Az olimpia „turistacsapata", Dél-Afrika ellen ugyan 20-0-nál nem sikerült megtartania a makulátlan eredményt, de nem is tehetett a gólról, meg nem is érdekelt senkit, mennyivel verjük az afrikaiakat. A 23‒1-es siker után tulajdonképpen másodjára kezdődött el az olimpia. 

Märcz Tamás hitvallása, hogy vízben és parton egyaránt nyugodt légkört kell teremteni. Erre ekkor is szükség volt, hiszen többeken érződött, hogy még nincsenek tökéletes állapotban, de abban lesznek, amikor kell. Az edzéseken még zajlott a finomhangolás, hiszen mindenki tudta, már az utolsó két csoportmeccsre is javulni kell. Az amerikaiak ellen több szempontból hitelt adott a csapat. Az olaszokat kis híján legyőző USA-t magabiztosan sikerült megverni 11‒8-ra, köszönhetően annak, hogy ezúttal Vámosék produkáltak egy 6‒0-s szériát a meccs derekán. Balkezes világbajnokunk mondhatni itt érkezett meg az olimpiára. Külön írást érdemelne az ő története, a két covidos megbetegedéssel, a csúnya bakteriális fertőzéssel, ami hét kilóval vékonyította meg óriásunkat. Marci tavasszal kőkemény munkával újjáépítette nem kis izomzatát, szinte terminátorként érkezett Tokióba, ahol kezdetben nem ültek a lövései. Itt a meccs derekán lőtt két bombagólt, és helyreállt a világ rendje. A védekezés egyre pontosabb lett, márpedig ismerjük az íratlan törvényt, bajnokságot csak azzal lehet nyerni. Az olaszok elleni csoportkörzárón is erre lehetett építeni. Úgy lett 5‒5, hogy a vereség az utolsó percig nem volt benne a meccsben. Egyszerre feszes, tét hiányában mégis kényelmesebb mérkőzésen Zalánki Gergőék jó előérzetet teremtettek a negyeddöntőre.

Minden torna vízválasztója a negyeddöntő, a tokiói tétjét csak emelte, hogy az előző két olimpián nem sikerült abszolválni a feladatot. A Rióban Montenegró ellen, ötméteresekkel elveszített találkozó maradandó keserűséget okozott, egyben óriási motivációt adott annak a nyolc játékosnak, aki Tokióban is ott volt. Élükön Manhercz Krisztiánnal, aki öt évvel ezelőtt a csapat legfiatalabbjaként az utolsó körben (!) lőtt volna ötméterest, csak ugye addig nem jutott el a párbaj. Manó ezért felfokozott tettvággyal, időközben megedzett fizikummal és profivá érett mentalitással akarta Tokióban győzelemhez segíteni a csapatot. Szavahihető emberek a mieink, ez újfent bebizonyosodott. Krisztián ugyan az első ziccerét csak második szándékból értékesítette, onnantól már nem tudott hibázni. A horvát gólokra rendre Manhercz-találat volt a válasz, 5‒5-nél már négynél tartott. Hiába állt a világ egyik legjobbja, Marko Bijac a kapuban, amit Manó rádobott, gól lett - hétnél állt meg. Produkciója Biros Péter legszebb napjait idézte. Mérkőzés közben a 2005-ös világbajnoki elődöntő sokaknak bevillanhatott, amikor a mieink Biros hat góljával verték meg 7‒6-ra a görögöket. „Farvizezni" ugye nyílt vízi úszásban szokás, de Manó hullámain a többiek is szintet léptek. A horvátok fantomgólja (Nagy Viktor védését a VAR gólnak látta, így lett 7‒6) csak még „vadabbá" tette kapusunkat és társait. Játszott a csapat, ültek az emberelőnyök, így lett három gól az előny az utolsó negyed előtt. Manhercz persze azt is levezényelte, de csapatmunka volt ez a javából (15‒11). A lefújás pillanataiban óhatatlanul Nagy Viktor és Hárai Balázs tekintetét kereste az ember, elvégre klasszisaink harmadik olimpiájukon üvölthették először: megvan az elődöntő!

„A csapat ledobta magáról a láncot" - a vegyes zónában elhangzott szösszenet tökéletes látleletet adott. Joggal reméltük, hogy mint Petőfi Sándor Tiszája a rónán, úgy vágtat tovább a mezőnyön - jelen esetben Görögországon - a Märcz-csapat is. Hiába játszanak életük formájában a görögök, nincs az a görög isten se, hogy kétszer legyőzzék a mieinket. Ezt persze csak mi, kívülállók gondolhattuk, noha egy-egy megnyilatkozásból kitűnik, talán a játékosok agyán is átfutott a gondolat. Egy biztos, az elődöntőben a korábban lángoló tűz csak parázslott, ez pedig kevésnek bizonyult (6‒9). Nem játszott rosszul a válogatott, csak éppen kellően jól sem. A görögök kedve szerint „csordogált" a meccs, amelyen egy percig sem vezettünk. Kártyás hasonlattal élve jobb leosztásunk volt, csak nem tudtuk kijátszani a nyerő lapjainkat. A görögök ellenben amit igazán tudnak, azt megcsinálták, és volt egy aduászuk, a négygólos Argiropulosz. A csapat egyik motorja, csupa szív játékosa, Jansik Szilárd teljes értetlenséggel ismerte el, hogy a görögök jobban akartak. Bekkünk tézise lehangoló, de talán rámutat arra az ürességre, amely sokakban tátongott a meccset látva.

A mélység, amelybe az együttes zuhant, kisebb volt, mint az előző olimpiák elveszített negyeddöntői után, de kellően nagy ahhoz, hogy valamit lépjen a brigád. A szünnapon a játékosok egymás között megfogalmazták érzéseiket, gondolataikat, mindazt, amit esetleg addig elfojtottak magukban. A tiszta lapra célokat írtak, hogy Nagy Viktorért, egymásért, az önbecsülésükért, a szurkolókért meg kell nyerni az utolsó meccset. Azok ellen a spanyolok ellen, akik fél negyed híján a döntőig masíroztak, végigverve addig a mezőnyt. Sem ez, sem az ojamai emlékek nem befolyásolták az együttest, amelyen az első perctől kezdve érződött: más lesz ez, mint az elődöntő. A meccs menete kezdetben hasonlóan alakult, de aztán a mieink állva hagyták a spanyolokat. A mezőnyjátékosok és a kapus közötti sajátos harmónia és dinamika ismét kikristályosodott. A védések mellé blokkok, nagy gólok párosultak, amelyek tovább hergelték Viktort, aki karrierje legvégén már nem akart gólt kapni. Az évek során szállóigévé vált „Ma nem!" szövegét felváltotta az „Ez az én napom!" Valóban az volt, és amikor már kézben volt a meccs, csak azért izgultunk, most már hozza le kapott gól nélkül az utolsó két negyedet. Közben ő másfél perccel a vége előtt már a lelátóra figyelt, hogy lehívja Vogel Somát az ünnepléshez. Az olimpiai érem és a negyedik hely között bizony óriási a szakadék, nem véletlen hát, hogy szinte katarzis kísérte a lefújást és a 9‒5-ös győzelmet.

Egyeseknek a kezdetet, másoknak egy hiányzó érmet, Hosnyánszky Norbertnek egy hosszú epizód, Nagy Viktornak meg egy teljes korszak lezárását jelentette a győzelem. Mindez belesűrűsödött abba a nagy ünneplésbe, amit bronzéremnél régen láttunk a válogatottól. Mert bizony meg kell becsülni ezt az eredményt! Egyfelől mert mögöttünk végeztek a ciklus világbajnokai, az olaszok, a friss világligagyőztes montenegróiak, továbbá az előző három világversenyen döntős spanyolok is. Másfelől az olimpiáról alkotott fogalmunk hiába társult vízilabdaarannyal, nem árt megjegyezni, a Tokiót megelőző nyolc olimpiátnézve ötön nem állt dobogón az együttes. Märcz Tamás csapata sikerével 1980 után szerzett ismét olimpiai bronzérmet Magyarországnak.

Az ünneplést követően Varga Dénes és Nagy Viktor egyszerre érkezett a vegyes zónába, ahol kapitányunk udvariasan maga elé engedte a leköszönő kollégát, odaszúrva a kérdést: „Hosszú lesz a lista?" Viktor aztán mosolyról könnyekre váltott, felidézve 17 évnyi válogatottságát, feleségével való 17 éves kapcsolatát és karrierje utolsó 17 percét, amelyben nem kapott gólt. A korszakos egyéniség megható búcsúját Dénes csak annyival kommentálta: „Két napja ezt gyakorolja". A csapatkapitány széles mosolya pedig nemcsak a jelennek, a jövőnek is szólt, belengetve, hogy a bronzérem Párizsig is meghosszabbíthatja válogatottbeli karrierjét. Vigyázó szemeinket csak azért nem vetjük még Párizsra, mert ugye megtanultuk a leckét, nem szaladunk annyira előre...     
 
Farkas Márton írása
Megjelent a Sport 2021 című kiadványban