Férfiválogatottunk augusztus 8-án bronzérmet szerzett Tokióban, ezzel 13 év után zárt ismét az olimpiai dobogón.

 

Fotó: Derencsényi István/MVLSZ

Märcz Tamás a 21 évvel ezelőtti, sydney-i, játékosként szerzett olimpiai aranyérem után lett szövetségi kapitányként is érmes az ötkarikás játékokon. A kapitánnyal tizenöt nappal a bronzmérkőzést követően ültünk le beszélgetni egy kávé mellett.

Egy elégedett szövetségi kapitánnyal kezdjük el most ezt a beszélgetést, igaz?

Abból a szempontból mindenképpen elégedett vagyok, hogy tudom, hogy sokat dolgoztunk, hogy jól dolgoztunk, és mindent megtettünk azért, hogy a legjobban szerepeljünk ezen az olimpián. Azt is láttuk, hogy ez egy borzasztóan nehéz, komplikált és magas színvonalú olimpia volt, ahol bizony nagyot lehetett zuhanni, ugyanakkor az is benne volt a pakliban - számunkra is -, hogy a végül elért helyezésnél még egy kicsit feljebb nézelődhetünk. Az érem mindenképpen jó eredmény annak tükrében, hogy milyen nehézségi foka volt az olimpiának, és hogy milyen régóta nem sikerült a négy közé jutnunk és érmet szereznünk.  Maga a bronzmérkőzés nagyon nagy szakadékot hagyhat maga után az vesztes csapatnak. Egy negyedik hely dupla csalódás, szóval nagyon-nagyon tudtunk örülni ott ennek a harmadik helynek. De most, két héttel az olimpia után is nagyon örülök annak, hogy éremmel tudtunk hazajönni, hiszen ennek a bronznak a jövőre nézve is hatása van.

Most jön esetleg a „de"?

Igen, hiszen természetesen azért vannak álmatlan éjszakáim, amikor újraálmodom a görög mérkőzést. Nagy lehetőség volt, amit nem tudtunk megragadni, ott voltunk a döntőbe jutás küszöbén. A döntőben egy olyan szerb csapattal mérkőzhettünk volna, akik hozzánk hasonlóan a legerősebb kerettel voltak jelen Tokióban. Ez azért érdekes, mert mióta kapitány vagyok, ez a két válogatott soha nem találkozott úgy egymással, hogy mindkét csapat a legjobb összeállításában álljon ki, mellesleg egyébként is ritkán futunk össze. Most az olimpiai döntőben tehettük volna meg, de nem sikerült. Összességében mégis örülök, annak pedig különösen, hogy boldog játékosokat láttam az utolsó mérkőzés után.

Eltelt bő két hét az olimpia óta, mennyire agyalsz még a történteken, a görögök elleni elődöntő vagy a bronzmeccs jut többször eszedbe, illetve néztél-e már vissza mérkőzéseket, vagy most egy kicsit zárójelbe tetted a vízilabdát?

Nagyon sok meccset visszanéztem már, a mieink közül is, és más mérkőzéseket is, ahol nem voltunk érintettek. Nagyon kíváncsi voltam a görög-szerb döntőre például, azt többször is megnéztem. Az alapvető, a sorban első minimum célkitűzésünk az olimpiát megelőzően az volt, hogy jussunk el a negyeddöntőig. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, a stabilitás mellett fontos volt, hogy maga a játék is összeszedett legyen. Legyen arculata a csapatnak és legyen előremutató a játék a csoportban is már, ami előrevetítheti az érmes reményeket. Összességében azt gondolom, ez megvolt a csapatban. Akkor is ezt gondoltam, amikor az első mérkőzésen kikaptunk a görögök ellen, hiszen domináltunk azon a meccsen, és úgy kaptunk ki. De szintén előremutató volt a játékunk az olaszok elleni utolsó csoportmeccsen is, az aktuális világbajnokot tartottuk nagyon kevés gólon, és ez mindenképp ígéretes volt a negyeddöntő előtt.

Tehát tetszettél magatoknak?

A játék képe rendben volt, a támadások felépítése is, és a nyár elejéhez képest a védekezés is sokat javult. Amin azt gondolom, javítani lehet - mindig és mindenkor egyébként -, az az emberelőnyök hatékony kihasználása. Igaz, a horvátok és a végén a spanyolok ellen voltak jók mutatóink ebben a játékhelyzetben is. A legnehezebb feladatunk akkor adódott, amikor az olasz és a görög védelemmel álltunk szemben, a nagyon szervezett és nagyon jól védekező csapatok ellen nehézséget okozott az emberelőnyös játék. Előrelépési pontot itt látok a jövőre nézve, így itt van hiányérzetem is. A játékosok az egyéni képességekben is fejlődhetnek még. Taktikai szempontból igyekszem minél jobban felkészíteni a csapatot minden helyzetre, hogy minél szélesebb legyen a repertoár, de éles helyzetben olyanokat tartok leideálisabbnak elővenni, amikben a legmagabiztosabbak vagyunk. Az olimpiai tornán is leginkább ilyeneket alkalmaztunk emberelőnyben. Természetesen nem mindenbe tud beavatkozni az edző, sokszor a játékosok kezében van az esély, hogy jól bánjanak a lehetőségekkel. Azon kell dolgozni, hogy a jövőben az automatizmusok érvényesüljenek ezekben a játékhelyzetekben és minél többször jó megoldást válasszunk. Ezen év közben is kell dolgozni, amire most egyébként jóval kevesebb lehetőségünk volt, mint korábban.

Mennyire volt nyomasztó a játékvezetői felfogás az olimpián, talán a vártnál is több fújás és kiállítás volt, ami miatt olykor a játékosok is panaszkodtak a vegyes zónában, függetlenül attól, hogy győztes vagy vesztes mérkőzésen voltunk túl. Vissza kellett-e őket fogni, beszélgettetek-e erről, és be kell-e rendezkedni hosszú távon erre a felfogásra?

A játékosoknak leginkább arra kell koncentrálniuk egy-egy esemény alatt, hogy a mérkőzések során a legjobban alkalmazkodjanak a körülményekhez, bármilyen stílust vagy felfogást is tapasztalnak. Nem szabad túl sok energiát felégetni ebben, nem szabad a külső tényezőkkel foglalkozni, mert akármennyire is jelentős a játékvezetés minősége, mégiscsak egy külső körülményről van szó. Nehéz váltani, ez tény, hiszen a magyar bajnokságban, de még inkább a nemzetközi kupákban másfajta a stílus és felfogás. Másfél-két hónappal az olimpia előtt zajlott a Bajnokok Ligája döntőjét, ahol merőben más felfogást tapasztalhattunk. Jövőre világbajnokság és Európa-bajnokság is lesz, ezek másfajta szemléletet szoktak magukban hordozni, szóval felesleges lehorgonyozni ennél a kérdésnél. Bár meglepően „könnyen bántak a síppal" a játékvezetők, sok volt a kiállítás és nemigen engedélyezték a keményebb játékot, a játékosaink alapvetően nyugtázták a jelenséget, mérkőzés közben pedig tudtak is ehhez alkalmazkodni. Pontosabban úgy érzem, nem vitt el felesleges energiákat tőlünk ez a kérdés. Egy-egy konkrét esettől eltekintve konzekvens volt, és ugyanabban a mederben csordogált a játékvezetés az olimpián.

Furcsa és egyáltalán nem a XXI. századi szemléletnek felelt meg viszont a videózás és a gólok utólagos megítélése. Nem életszerű, és nem is jellemző egyetlen más sportágra sem, hogy összesen két-három ember látja és nézi vissza a felvételeket. A teniszben, a labdarúgásban, az amerikai fociban szinte a show része, hogy a több ezer ember ugyanúgy visszanézi a jelenetet a kivetítőn, és konstatálja a helyes döntést. Az ember igazságérzete nem sérül, márpedig alapvetően a szurkolókat kellene kiszolgálnia minden sportágnak. Nyilvánosságra kell hozni a felvételeket, amelyek alapján a játékvezetők döntenek, ez nem is lehet kérdés, ebben előre kell lépnie a sportágnak.

Beszéljünk egy kicsit az olimpiai csapatunk keretéről. Mennyire volt tiszta a képlet számodra a felkészülés során, jól döntöttél-e a keret véglegesítésekor?

Nagyjából megvolt a fejemben az elképzelés, hogy milyen típusú csapatot szeretnék látni Tokióban, így kezdtük a közvetlen felkészülést. 19 játékossal kezdtük a munkát, lényegében minden poszton láthattunk egy konkurenciaharcot. Nem volt végleges döntésem az elején, megadtam a lehetőségeket azokon a posztokon, ahol úgy éreztem, verseny lehet a csapatba kerülésért. Szempont volt természetesen maga a játékostudás, az aktuális forma, és persze az egész évben mutatott teljesítmény. Nem utolsó sorban pedig az, kit tudok elképzelni egy háromhetes bezártság alatt, amikor érzelmi hullámvölgyek és rengeteg inger éri a játékosokat. Olyan játékosokat kerestem, akikről úgy gondoltam, harmóniában tudnak lenni a csapat részeként, kellő rutinnal, frissességgel, bátorsággal tudják majd a lehető legjobbat kihozni magukból. Ilyen tekintetben természetesen több lehetőségem is lehetett volna az olimpiára, tudtam volna egy B vagy egy C variációt is kijelölni, ráadásul úgy, hogy azok is szimpatikusak lettek volna nekem. De amikor dönteni kellett, döntöttem, és anélkül, hogy elemezném, az akkori helyzetemben a legjobb döntést hoztam. Úgy gondolom, ez a csapat jól működött.

Milyennek láttad a csapatot a medencén kívül? Mennyire volt összetartó a társaság, mennyire érezted a kohéziót a csapaton belül?

Az Európa-bajnoki kerethez képest egy változtatás történt, tehát a játékosoknak nem volt új a közeg. Mégis, nagyon régóta nem voltunk így együtt ennyi időt, ez mindig egy nagy próbatétel, mindig kell egy kis idő, amíg megszokjuk egymást. Ahogy ment előre a torna, ebben is lépkedtünk előre. Nem feltétlenül kell kebelbarátoknak lennie a játékosoknak ahhoz, hogy közösen jó eredményt érjünk el, de az biztos, hogy kellő egymás felé nyújtott tisztelettel és megfelelő hozzáállással jön csak ki az eredmény. Ez megvolt a csapatban. Folyamatosan javult a csapat összeszokottsága mind vízben, mind parton és mondhatom, hogy egy jó homogén társaság alakult ki a torna alatt, akik küzdöttek egymásért és az általuk kitűzött célokért.

Függetlenül az összeszokottságtól és az Eb-től, azért sokfajta játékosból áll ez a keret. Vannak fiatalabbak, vannak, akik egy csapatból érkeztek, így nekik más a viszonyuk egymással, mások a korábbi eredményeik, akár olimpiai bajnoki címük vagy épp rutinjuk okán képviselnek egy másik „kasztot". Az egységet így azért, gondolom, nehezebb összegyúrni.

Most nem volt akkora korkülönbség a játékosok között, mint mondjuk Rióban, amikor Manhercz Krisztián és Zalánki Gergő számított „új fiúnak". Ők is már öt évvel idősebbek. Nem is akartam a kort figyelembe venni a keret összeállításakor, nem ez volt az elsődleges szempont. A lényeg az volt, ki tud még vagy már a válogatott hasznára válni ezen az olimpián. Most az olimpiát céloztuk meg, nem foglalkoztunk a jövő eseményeivel, és azt gondolom, senki nem foglalkozott ezekkel. Nem volt olyan csapat, amelyik azért vitt el valakit Tokióba, mert az adott játékos majd Párizsban meghatározó szerepet tölthet be. A játékosok ismerik egymás képességeit, tudják, ki miért hasznos a csapat számára, ez önmagában is egy egységet kovácsol. Természetesen vannak, akik szorosabb kapcsolatban vannak egymással, de sokszor láttam a játékosokat együtt mozogni, mókázni, és egyébként volt egyfajta forgás is a játékosok között. Nem mindig ugyanazokat a párokat, csoportokat láttam.

S milyen volt ez a közösség ahhoz képest, amilyenek ti voltatok annak idején? Teljesen más világ a mai, rengeteg inger éri a játékosokat, technikai és kommunikációs eszközök és így tovább...

Más idők jártak akkor, ez tény, elég csak a mobiltelefonra gondolni, az ember ma már sajátos kapcsolatot ápol a telefonjával is. Ha egy játékos nem beszélget senkivel napokig, akkor is elszórakoztatja magát. Nem terveztük túlságosan korlátozni a játékosokat, rájuk volt bízva hogyan használják ki az egyébként nem túl sok szabadidejüket, nem volt különösebben kötött az étkezések rendje sem, de természetesen leginkább egy időben, együtt evett a csapat ettől függetlenül is. Komoly távolságok voltak egyébként, óriási területek, de pontosan tudtuk, nem mindenki egyformán és egy időben éhes például, szabadabb volt a mozgás. A közös programok arra az időszakra redukálódtak, amikor utaztunk vagy amikor együtt néztük más sportolók versenyeit a faluban. Egyszer lett volna lehetőségünk úszóversenyre eljutni, de annyira szoros volt a mi mérkőzésünk előtti program, hogy nem tudtuk beiktatni. Azért akadtak a faluban is közös pontok, a szórakoztató központban lehetőség volt dartsozni, pingpongozni, ahol masszázsfotelek voltak.  Itt sokat megfordultak a játékosok és sok időt töltöttek együtt.

Fotó: Derencsényi István/MVLSZ

Te hol kapcsoltál ki?

A stáb tagjai többször is egy közös tornatermi fitnesszel kapcsolódtak ki, amikor a játékosok már megvacsoráztak és lefeküdtek aludni. Fizikailag is kikapcsolt, fitten tartott minket és a feszültséget is oldotta bennünk. Persze, mi a stábbal rengeteget mozogtunk együtt, videóztunk, elemeztünk, a csapaton belül egy kisebb közösséget alkottunk. Nagyon büszke vagyok egyébként a stábtagjaimra, nagyon szeretek velük dolgozni, szakmailag és emberileg is közel állunk egymáshoz. Jó a hangulat és az összhang közöttünk és azt gondolom, ez a játékosokra is hatással van.

Hogyan váltatok el egymástól az olimpia végén - akár a stábtagokkal, akár a játékosokkal?

Nagy fejetlenség volt a hazaérkezés során, a repülőgépen össze-vissza ültünk, majd, amikor leszálltunk, rögtön a BOK-csarnokba vittek minket, ahol igen erős kavalkád alakult ki a protokolláris rész után. Megrohantak bennünket a családtagok, szurkolók és ez szinte lehetetlen helyzetbe hozott minket, alig tudtunk egymástól elbúcsúzni. Éppen ezért szerveztem másnapra egy találkozót, hiszen nem zárhattuk le így az olimpiát és az elmúlt öt évet. Egy közös vacsorára gyűlt össze a stáb, a csapat, mindenki a családjával, a párjával egy kellemes hangulatú estet töltöttünk együtt. Nem akartam várni, hiszen pontosan tudtam, hogy már másnap elkezdődnek a nyaralások, a játékosok a világ minden pontján pihennek majd, ráadásul van olyan válogatott is, aki ősztől külföldön játszik majd.  Örültem, hogy így összegyűltünk, és a játékosoktól is olyan visszajelzéseket kaptam, hogy szükség is volt erre. Persze, fogunk mi még találkozni.

Visszatérve az olimpiára és a csapategységre: Varga Dénes a bronzmeccs után elmondta, szükségét látta, hogy az elvesztett elődöntő után összehívja a csapatot, ahol többen is kiadták magukból azt, ami bántotta, zavarta őket. Mennyire lepett meg a kitárulkozás?

Több építő jellegű beszélgetés folyt ott abban a 48 órában. A közös meetingek folytak a fiúkkal, a stábbal, illetve a fiúk külön is igyekeztek mindent megtenni a mentális erő fokozásáért. Egyénekkel folytatott beszélgetések is voltak, hiszen azt szerettük volna, hogy a bronzmeccsre minden tekintetben egy erős csapat álljon ki a spanyolokkal szemben. Mint szövetségi kapitány, igyekeztem ezt kívülről a jó irányba befolyásolni. A napi rutin sem változott és az edzésmunka felépítésében sem hoztunk különösebb változást. Lezártuk a mögöttünk lévő mérkőzést amilyen gyorsan csak lehetett és az aktuális feladatainkra, azaz a spanyolok elleni felkészülésre koncentráltunk.

Szakmázzunk, de csak röviden: volt bármi olyan, ami meglepett a mezőny tagjaitól? Mennyire volt ez egy jó torna, és mennyire reális a végeredmény?

Reális, hiszen miért is ne lenne az? Mérkőzések voltak, lejátszott mérkőzések, ahol teljesítményeket láttunk a vízben. Nehéz lenne azt mondani, nem így kellett volna történnie vagy valamelyik csapat mást érdemelt volna. Láttuk, hogy apróságokon múlik, ki kerül az élmezőnybe és ki az, aki lecsúszik onnan. Gondolok itt Japánra például, amely bejuthatott volna a nyolc közé, nem beszélve a szerintem akár éremesélyessé is előlépő, az elején nagyon jól játszó ausztrálokról. De ott van a legutóbbi világbajnokság győztese az olasz válogatott vagy az előző olimpia döntőse, a horvát válogatott, egyik sem került a négy közé, ami számukra nyilván csalódás. Az nagyon előre látszódott, hogy a spanyolok a torna egyik legnagyobb esélyesei, végül aztán mégsem szereztek érmet. A szerbek megint vesztettek pontokat a csoportban, de azt is láthattuk, hogy nagyon erősek, extraklasszis teljesítmények párosultak az egyébként is jó összejátékhoz. Sok jó egyéni teljesítmény lendítette át őket azokon a meccseken, amelyeken problémákkal küzdöttek. A görögök szereplése annak ellenére meglepetés, hogy pontosan tudta mindenki, mennyire kellemetlen ellenfélről van szó. De azt talán nem gondolta senki, hogy a négybe, majd a döntőbe jut. Ők felfelé lógtak ki, talán maguknak is meglepetés okozva ezzel, mindamellett abszolút megérdemelt volt az éremszerzésük. Nagyon taktikusan játszottak, stabilan védekeztek, egy extra kapusteljesítménnyel. Már a csoportban letették a névjegyüket az amerikaiak és az olaszok elleni játékkal, és hát persze minket is megvertek, ez előrevetítette a jó szereplésüket. Talán Montenegrón érezhettük azt, hogy nem tudták magukból kihozni azt, ami egyébként bennük van. Igaz, két játékost nem tudtak elvinni Tokióba és sérülésekkel is küzdöttek Japánban. Ezzel együtt a jövőben is mindenkire veszélyesek lesznek.

Ha már jövő: hamarosan junior világbajnokság Prágában. Az előző kettőt a görögök nyerték... Szóval a mostani szereplés magjait azért már elvetették. Hogy látod, mennyire vannak elszórva vagy vetve a magyar magok? Mi várhat a férfi szakágra a közeljövőben?

A görög utánpótlás dominált az elmúlt években. A 2017 és 2019 között rendezett junior Európa-bajnokságon és világbajnokságokon a görög válogatott nyert mindannyiszor. Ezekből a csapatokból láthattunk játékosokat is már az idei görög felnőtt válogatottban. A mi junior válogatottunkban szerepelnek olyan játékosok, akik már a felnőttválogatottban is bemutatkoztak, jelesül Konarik Ákos és Vigvári Vendel. Az ő szereplésüket és persze a többiekét is figyelni fogom Prágában, ahogyan ott leszek Máltán, az ifjúsági Európa-bajnokságon is. A szakmának egyöntetű a véleménye: ez egy nagyon jó korosztály, a csapatból többen is odaérhetnek a felnőttválogatotthoz, van bennük potenciál Párizst illetően is. Nagyon gyorsan elérkezik a következő olimpia, lényegében ebben az évben el kell kezdeni az új csapat építését. Jövőre vb és Eb, majd jön az olimpiai kvalifikációs év, azaz nagyon gyorsan ütőképes keretet kell kialakítani, hiszen pontosan látjuk, mennyire nehéz a kvalifikáció. A montenegróiak, a horvátok és a végül döntős görögök is csak a végső kvalifikációs tornán jutott el egyáltalán Tokióba, addig nem szereztek kvótát. Valahogy mindenki automatizmusnak gondolja a magyar válogatott olimpiai részvételét, holott ez nem ilyen egyszerű. Vannak olyan csapatok a Tokióban látottakból, amelyeket egy az egyben be lehetne nevezni a párizsi olimpiára. A miénk nem ilyen. Két bejelentés már megtörtént, Hosnyánszky Norbert és Nagy Viktor sem lesz már válogatott, már csak emiatt is lesznek biztosan változások a keretben.

Fotó: Derencsényi István/MVLSZ

Mennyire leszel bátor a következő időszakban a keret összeállításakor, ennek fényében is?

Azt gondolom, eddig is bátor voltam egyébként. Ha lefelé kellett nyúlni, lefelé nyúltam, ha felfelé, akkor az idősebb játékosok felé fordultam, nem is egy alkalom volt, amikor talán furcsállották egy-egy döntésemet, s aztán mégis jött a jó teljesítmény azoktól a játékosoktól, akiktől nem feltétlenül várta a szakma vagy a közvélemény. Bízom a saját döntéseimben, és ha a jövőben is döntenem kell, nem fogok megijedni.

Te, gondolom, lennél, és folytatnád a munkát, igaz?

Nekem az idei év végéig szól a szerződésem, ezért most talán ne szaladjunk ennyire előre. Szeptemberben lesz elnökségi ülés, ahol majd a szövetségi kapitányok beszámolói lesznek napirenden. Továbbra is motivál a feladat és amennyiben felhatalmazást kapok az elnökségtől szívesen folytatom.

Fogod-e győzködni azokat, akik esetleg vívódnak a válogatott szereplés folytatását illetően?

Nem szeretek senkit sem igazán győzködni. Én azt szeretném, hogy mindenki saját magában találja meg a motivációt a válogatott szereplésben. Válogatottnak lenni jó. Aki jó erőben van, fizikailag és mentálisan bírja és szereti ezt a fajta kihívást, az miért ne vállalná a szereplést?

Mi a helyzet a világligával?

Egyelőre nem ismerjük a FINA hivatalos menetrendjét, ráadásul a világkupa éve is lesz a 2022-es, szóval akár még az sűrűsítheti a naptárat.

Tudtál-e pihenni az olimpia után?

A családomhoz alkalmazkodom, s mivel a röplabdázó lányaim edzőtáboroztak az elmúlt hetekben, csak pár napra kértem el őket az edzőiktől. Észak-Olaszországban tudtunk pihenni pár napot, rövid volt, de nagyon jó volt. Leginkább itthon pihenek és töltődöm.