Olyan győzelmet aratott női válogatottunk az Egyesült Államok csapata felett, amelyre az egész nemzetközi vízilabdatársadalom reagált, nem beszélve a sportsajtóról. Szubjektív írásunk.

Fotó: Derencsényi István/MVLSZ

Azon a napon, ráadásul egy-két órával később került a címlapokra (ha úgy tetszik, a híroldalak sliderébe) a magyar női vízilabda-válogatott, amelyiken Milák Kristóf olimpiai bajnoki címet szerzett.

Nem állítjuk, hogy leszorította onnan klasszis úszónkat, de odaférkőzött, odaszemtelenkedett az Egyesült Államok 10-9-es legyőzésével. Merthogy ez a siker korszakos, tétmérkőzésen legutóbb 2005-ben, a világbajnoki döntőben kerekedett felül a csapat az amerikaiakon - akkor a válogatott soraiban Takács Orsolyával, jelenlegi együttesünk csapatvezetőjével. (A rendkívül éretten és magabiztosan játszó Magyari Alda, válogatottunk kapusa akkor 5 éves sem volt.)

Úgy indultak el a lányok Japánba, hogy maga a szövetségi kapitány is kijelentette, ezt az amerikai válogatottat talán egyszer lehet megverni egy nagy tornán, de ahhoz is extrát, vagy még annál is többet kell nyújtani.

Aztán a 10-9-es magyar sikerrel végződő szerdai csoportmeccs végén, az interjúzónában sorra jöttek a lányok a nyilatkozataikkal: „nem a vereség gólarányát akartuk minimalizálni", „nem szoros vereségben reménykedtünk, hanem a győzelemben", „nem fogjuk tartogatni azt az egy sikert későbbre, akár a döntőre, inkább megteremtjük az esélyt arra, hogy újra és újra elkapjuk őket".

A kétszeres címvédőt, minden globális cím védőjét.

A léc innentől nagyon magas, be kell bizonyítani, hogy az Egyesült Államok kétszer is kikaphat egy nagy tornán - nem feltétlenül nekünk kell ezt persze bebizonyítani, lehet, hogy mások fognak a mi győzelmünkből hitet meríteni a torna hátralévő szakaszára. De ha ránk kerül a sor, újra meglesz a lehetőség. Most már látjuk, hogy ezt a lehetőséget a felkészültség, a tudás, a megfelelő taktika, a jó egyéni teljesítmények és a higgadtság, a koncentráció, a kiegyensúlyozott mentális állapot igenis életre hívja. (Akár össze is törhettek volna a lányok a 7-3-as előny után 10-10-re hozott, oroszok elleni meccs után.)

Pár héttel ezelőtt Világliga-döntőt játszott a magyar válogatott Athénban az Egyesült Államokkal. Jól játszott a csapat, igen jól, majd egy „kicsit" megtolták a medence partjáról Adam Krikorian válogatottját - jelentkezzen az, aki ezt elbírta volna.

Fotó: Derencsényi István/MVLSZ

Bíró Attila szövetségi kapitány volt a legdühösebb akkor, még órákkal később sem lehetett valamifajta nyugalmat leolvasni az arcáról, ott akkor elvették a bravúr lehetőségét a mieinktől. Nem biztos, hogy nyertünk volna, de abban az állapotban (ne feledjük, a Világliga egy felkészülési állomás volt) egy döntetlen vagy egy szoros vereség is bravúrnak tetszett volna, még ha biztosak lehetünk abban: a győzelemért mentünk azon a napon is.

Aztán eltelt pár hét, és Vályi Vanda szerdai nyilatkozatát hívjuk elő: „Birge az elutazás napjáig gyilkolt minket, ilyen 13 hét felkészülés után nehezen képzelem el, hogy elfáradunk fizikálisan".

Az amerikaiak ellen, 6-8 után, a meccs végjátékához közeledve nem roppantak össze a lányok. Volt erejük, hitük fordítani, ráadásul még a döntetlennel sem elégedtek meg: Parkes Rebecca klasszis megoldást választva betolta, tuszkolta, küzdötte a labdát a kapuba.

(Ez az a tipikus helyzet - merthogy egyébként három gólt lőtt -, amikor bizonyára jó páran elkezdtek szörfölni: szóval igazából ki is az a Parkes Rebecca?)

S ez az a helyzet, amikor a szövetség sajtómunkatársait olyan médiumok hívják fel interjúk reményében, akik szökőévente foglalkoznak a lányok mindennapjaival. Tudjuk, ez valahol természetes, de azért örülünk annak, hogy lányaink mindenkit kimozdítottak egy kicsit a komfortzónából.

És még csak most kezdődik az igazi mozgolódás!

Készüljenek azok a címlapok, szerkesztessenek azok a sliderek!

No, de előbb Japán, majd Kína legyőzésének (borzasztó nehéz lesz!!) szellemében!

Dobos Sándor, Tokió