A tokiói olimpia szellemében indítottunk új interjúsorozatot a Magyar Vízilabda Szövetség kommunikációs felületein, melynek során közismert személyiségek vallanak sportágunkhoz fűződő viszonyukról. Ötödik vendégünk Hirtling István, a Vígszínház színművésze.

Fotó: Éder Vera/MMA

A Jászai Mari-díjas, Érdemes művészt mindig is lenyűgözte a vízilabda összetettsége, a játékosok elhivatottsága és persze a sportág eredményessége. Bár ő maga nem sportolt versenyszerűen, a legnagyobb hazai és nemzetközi eseményeket „elszoruló torokkal" követte és követi, mióta pedig fia, Márton vívni kezdett a Budapesti Honvédban, szélesebbre nyílt az érdeklődése a sportvilág iránt.

Hirtling István csodálattal beszélt Benedek Tiborról, akit kisgyermek kora óta ismert, még a Nemzeti Színház balatoni üdülőjében töltött nyarakról, és akinek életútja szerinte példaként kell szolgáljon az új generációk számára.

Gigászoknak tartja a vízilabdázókat, akikben ugyanakkor ott marad a gyermeki rajongás is a játék szeretete iránt, és ez az „alapállás" eredményre vezethet Tokióban is.

Honnan eredeztethető a vízilabda iránti szimpátiája?
Még Szívósék, Csapóék idejére, ami - hasonlóan a későbbi évekhez - egy rendkívül eredményes és fényes időszak volt. Bár én soha nem sportoltam versenyszerűen, a vízilabda volt az a sportág, amit mindig lenyűgözve néztem. Egy roppant összetett és bonyolult erőnléti sport, ahol nem elég, hogy a labdát jól kell tudni kezelni, közben fenn is kell maradni a víz felszínén, nagyon gyorsan odaérni a másik oldalra, és közben átlátni a medencében, ki hol van, és mi a szerepe. Nem tudom, van-e másik sportág, amelyik ilyen stratégiai és komplex fizikai, szellemi, mentális biztonságot és erőnlétet kíván. S akkor ne feledjük, egy csapatsportban ott van egy egészen különleges indíttatás, hasonlóan a színházhoz: az együtt játszás, az egy medencében, egy színpadon küzdés élménye, ahol mindannyian egy irányba, egy célért hajtunk. Ez mindig nagy hatással volt rám.

Az újkori időszak eredményei élénkebbek?
Igen, később jöttek a még nagyobb sikerek, megszülettek az olimpiai aranyak a Kemény-korszakban, Tiborékkal, Kiss Gergőékkel, Rajmundékkal, Kószékkal, Szécsiékkel. Ehhez az időszakhoz egy egészen mély és intenzív magánéleti élmény is társul Benedek Tibor személye révén. A Nemzeti Színház üdülőjében ismertem meg őt kisgyereknek, ahogyan a másik színészgyereket, Csurka Gergőt is, akiből később kiváló sportújságíró lett. Édesapjaik okán az ő pályájukat egy felfokozott érzelmi töltettel való figyelemmel követtem, és mindannyian büszkék vagyunk arra, hogy hivatásuk, sportáguk, munkájuk kiválóságai lettek. Pedig emlékszem, Tibor nem is nagyon akart vízbe menni az első időszakban, hiába invitáltuk a Balatonba. Borzasztó fájdalmas volt a tavalyi nyár eleje a halálával, egy nappal Kárpáti Gyuri bácsi elvesztése után, nehezen szabadulunk attól a gondolattól, hogy ők akkor ketten elmentek. Tibor csodálatos életpályát futott be, három-négy sportember számára elegendő lenne az, amit magáénak mondhatott. Borzasztó elhivatottság, odaadás és elszántság volt benne, és az, hogy mi mindent feláldozott az életéből a sport iránt, nagyon nagy példázat kell, hogy legyen a fiatalok számára. Így születnek a nagy eredmények, természetesen ennek a sportágnak az adottságain, lehetőségein belül, hatalmas odaadással bíró csapatmunkával.

A jelenlegi magyar válogatott mindennapjait is követi?
Jó látni, hogy Märcz Tamás csapata épül, gyarapszik, izmosodik, és a tapasztaltabb játékosok is kifogyhatatlan energiával és ambícióval küzdenek a tokiói csapatban. Mindig izgalmas, nagyobb figyelmet kívánó sportág volt a vízilabda számomra, mint bármi más. Na de aztán 2004-ben megszületett a fiam, aki jelenleg a Honvéd kadet élsportolója. Párbajtőrözik, rajta keresztül, valamint feleségem elementáris sportvonzalma miatt ma már szinte éjjel-nappal sportot nézünk a televízióban, teniszt, vízilabdát, vívást, Forma-1-et és természetesen focit. Korábban nem voltam a sportközvetítéseket mániákusan követő ember, de a nagy nemzetközi eseményeket és diadalokat én magam is elszoruló torokkal néztem. Az egyik ilyen élményem a pekingi olimpiához köthető. Második gyermekünk megszületése után, egy spanyolországi nyaralás során megismerkedtünk egy madridi, hasonló korú házaspárral, később ők lettek Rozina lányunk keresztszülei. Sokszor nyaraltunk náluk, majd ők jöttek a hasonló korú gyerekekkel Budapestre, de mentünk együtt Olaszországba, Görögországba is, hosszú éveken keresztül. Ők is sportrajongók, 2008 augusztusában úgy alakult, hogy együtt néztük a magyar-spanyol csoportmeccset a pekingi olimpiáról. Elég csúnyán megvertük a spanyolokat, 8-5-re, nagy mosollyal gratuláltak, mi pedig azzal vigasztaltuk őket, a foci vb-t majd ők nyerik.

Két év múlva így is lett. Egyébként személyesen is járt vízilabdameccsekre?
Sokáig nem voltam nagy meccsre vagy koncertekre járó, de ahogy elkezdtek nőni a gyerekek, megvolt bennünk a vágy, hogy minél több mindent együtt éljünk meg, új élmények kacsintgattak ránk, szóval jártunk meccsekre is.

A magyar vízilabda bölcsője a Margitsziget. A Szabadtéri Színpadon ön is többször játszott, fellépett. Mit jelent önnek ez a környezet?
Kamaszkori nagy séták, csavargások, barangolások, csatangolások helyszíne a Margitsziget. A főiskola után, még az „én időmben" rendeztek színészolimpiát, és úszhattam a nagyok medencéjében, fuldokolva végig is küzdöttem magam rajta, a „nagyréten" lovas verseny volt, de futnunk is kellett, ha jól emlékszem.

Fotó: Emmer László

Mi a helyzet a mostani nyárral: irány a szabadtéri színjátszás? Mennyire tud tervezni a jelenlegi körülmények között?
Előreláthatólag néhány olyan szabadtéri előadást fogunk megtartani, amik korábbról már meghívott előadások voltak, és tavaly vagy nem fértek bele a nyári programba, vagy éppenséggel most idén kerül rájuk sor. Emellett elkezdjük előkészíteni a következő évadot, szóval lehet, hogy közben próbálni is fogok. Ami biztos, hogy a Játékszín Életrevalók című előadását visszük szabadtérre, emellett van egy Márai-életműsorozatom, aminek szintén lesznek szabadtéri előadásai, a Várkert Bazárban, a Szárazárok nevű színpadon. Elképzelhető, hogy forgatni is fogunk, sok minden nyitott kérdés még. Az viszont biztos, hogy nagyon fogok drukkolni a tokiói olimpián a csapatnak.

Milyen olimpiára számít?
A színházban is érzékeljük, hogy a közönség hiánya milyen nehézséget okoz, elmaradnak a reakciók. A hírek szerint jórészt japánok ülnek majd a lelátón, amiről Kautzky Józsi bácsi jut hirtelen eszembe. Óriási sportrajongó volt, mindig kérdeztem tőle: „Jocó, ma meccs lesz, kinek drukkolsz?" Erre ő mindig azt mondta: „A játéknak!" Egy igazi sportrajongó tényleg a játéknak drukkol, a szellemes, bravúros megoldásoknak, a nagyszerű sportteljesítmények megszületésének. Igen, japánok lesznek a lelátón, akik a játéknak szurkolnak majd, és remélhetőleg jó hangulatot teremtenek. Bizakodom, és nagy várakozásokkal tekintek az olimpiára. Egyébként milyen esélyeket látsz?

Azt gondolom, gondoljuk, hogy férfi- és női válogatottunk is éremesélyes.
Ami szintén lenyűgöző, hogy ezek a játékosok tudják egymást fanatizálni. És ebben nemcsak a napi aktualitás befolyásolhatja őket, hanem a magyar vízilabdasport korábbi eredményei is. Valójában a folyamatos és jelentős nemzetközi eredményhullámon kell továbbvitorlázniuk. Mióta az eszemet tudom, az élmezőnyben vagyunk, és számomra élmezőny az 5. hely is. Kesergünk, ha nincs érem, pedig nem kellene, hiszen el vagyunk kényeztetve a legszebb eredményekkel és ezekkel a nagyszerű sportemberekkel. Én csak úgy hívom őket: gigászok. Ha Kiss Gergőék vagy Fodor Rajmundék eljöttek a színházba, ott szorongtak fegyelmezetten, de a játék iránti mérhetetlen kíváncsisággal a székben, hogy aztán többször is jót beszélgessünk az előadások végén. Az ember rájuk néz, és nemcsak fizikailag, hanem valóságosan is felnéz rájuk. Fantasztikus teljesítményre képes, kiképzett gladiátorok a vízben, és eközben bennük van a gyermeki rajongás is, a játék szeretete. Arról nem beszélve, hogy a sportágban sokan nagyon komoly szellemi teljesítménnyel és plusz hivatással rendelkeznek. Nagyon várom, várjuk az olimpiát.