A tokiói olimpia szellemében újabb sorozat indult a Magyar Vízilabda Szövetség kommunikációs felületein. Harmadik vendégünk Miklósa Erika operaénekesnő.

A sportágunk olimpiai történetének érdekességeit részletező Facebook-sorozatunk után közismert személyiségek vallanak a vízilabdához fűződő viszonyukról.

Aranyosi Péter humorista és Lovász László rádiós és televíziós műsorvezető után harmadik vendégünk a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, Prima Primissima-díjas operaénekesnő, Miklósa Erika. A világhírű koloratúr szoprán énekelt a többi közt New Yorkban, Milánóban, Firenzében, Bécsben, Londonban, Salzburgban vagy éppen Tokióban, ahol egyébként ott tartózkodása során közel lakott a leendő olimpiai faluhoz.

Atlétaként élsportolónak készült, hétpróbázott, magas- és távolugró specialista volt, de egy sérülés meghiúsította, hogy ezen a pályán teljesedjen ki. Nem szakadt el ugyanakkor a sporttól, az aktív mozgástól, rendszeresen fut, a maratont is teljesítette (először New Yorkban), a legtöbb időt pedig igyekszik a természetben, a szabadban tölteni.

Első telefonhívásunkkor is éppen egy erdei kutyasétáltatás közben értük el, hogy egyeztessünk az interjúról. Bár sokak szerint véletlenek nincsenek, épp a napokban került a kezébe egy poszter a 2000-ben olimpiai bajnoki címet szerző férfiválogatottunkról, amelyet a csapat minden tagja aláírt. Beszélgetésünk során aztán kiderült, nemcsak az általános sportszeretet miatt aktív manapság is a sportágunkhoz fűződő kapcsolata.

Pontosan hol is értük utol?

A Velencei-dombságon.

Ez már az új otthon?

Igen. Korábban Bakonykútiban éltem 26 évig, ami nincs messze egyébként, Székesfehérvár nyugati agglomerációja, most északabbra, észak-keletre költöztünk. Korábban, amikor sokat utaztam, igazából nem volt jelentősége, hol élek, most viszont egy kicsit Budapest felé mozdultunk, mert mióta megszületett hat éve a kislányom, sokkal inkább Magyarországhoz köt a hivatásom.

De ha Magyarország, akkor továbbra is vidék.

Sosem éltem Budapesten.  De jobb is így, feljárni oda egészen más, így sokkal jobban szeretem a fővárost.

Mennyire volt egyértelmű, hogy a vidéki élet, benne a természet közelségével, aktívan teljen?

Mindig az volt, hiszen édesapám rengeteg ifjúsági, gyermek- és sporttábort szervezett, ott nőttünk fel. A nagyszülők főleg apai ágon a mezőgazdaságban dolgoztak, a Dunához közel, egy gyönyörű vidéken, a Mohácsi-szigeten, szóval a szabadidőmet mindig a zöldben, az erdőben, a szabadban töltöttem. A családunk mindig is aktív volt.

Mi a helyzet a vízzel?

Nagyon szeretem nézni a vizet, de inkább a szárazföldön érzem jól és biztonságban magam. Nem vagyok ügyetlen a vízben, csak egyszerűen jobban megnyugtat a víz látványa, ha csak nézem.  A tengerbe sem megyek be, a partról figyelem. Azért egy-egy medencés labdás mókában benne vagyok, vannak barátaink, akikkel nyaranta szoktunk játszani amolyan vízi röplabdát, kis bajnokságot, de például nagyon szeretek SUP-olni is.

Mi az első vízilabdás élménye?

Édesapám futballbíró volt, így gyerekként kevesebb vízilabdát néztünk, inkább maradt a foci és a kézilabda, a labdajátékokat mindig kedveltem. A 90-es évek elejétől lettek vízilabdás ismerőseim, miután felkerültem Budapestre, köztük egy nagyon jó barátom, aki edzőként dolgozott. Így sok meccsre is jártam, egyébként is csodálatos élmény az élő vízilabda. Egészen más ez a közösség és közeg, mint más labdajátékoknál, nagyon egyedi az atmoszféra, teljesen belopta magát a szívembe. Így van ezzel a férjem is, ő szintén imádja a vízilabdát. Később összebarátkoztam Kemény Dénessel, több társadalmi szerepvállalásunk is volt, így például egy közös kiállás az atlétikai világbajnokság mellett. Nagyon szeretem tehát követni a vízilabdát, mellesleg az úszást is.

Akadnak még aktív vízilabdás ismeretségek?

Igen, nagyon közeli barátunk a kisebbik Szieben László, Lacus, ahogyan persze az egész Szieben család, velük egy helyen, lényegében egy udvaron nyaralunk a Balatonnál. Ennek volt köszönhető, hogy kislányom korán megtanult nagyon jól úszni. Az udvaron áll egy medence, sorra érkeztek a vízilabdás fiúk, ő pedig nehezen viselte, hogy mindenki ennyire jól úszik, így hát elhatározta, ő még jobb lesz. Szóval Lacus ösztönözte.  Nagyon jó barátságba kerültünk, és követjük a pályafutását az UVSE-ben.

A 90-es évekre visszatérve: az évtized végén kezdett újra nyerő szériát produkálni a válogatott, a két Eb-cím után jött az olimpia, majd a 2000-es években kétszeri címvédés. Melyik volt a legmeghatározóbb?

Természetesen az első, a 2000-es, amikor hosszú idő után nyert aranyérmet a válogatott. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, azokat a napokat, mert minden szempontból emlékezetes volt az a nyár, a hivatásomat tekintve is. Az olimpia idején Firenzében énekeltem, egy gyönyörű, Arno-parti lakásban néztem a játékokat, előttem van az egész kép: a lakás csodás volt, de a tévé kicsit rozoga, mégis azon néztem az olimpiát, a firenzei utcákon kiabáltak, ünnepeltek egy-egy győztes pillanatot az olaszok, beszűrődtek a hangok, zajok, az itáliai érzés, én meg ott ugráltam a szobában, ahogy figyeltem a mieinket.

Említette az első beszélgetésünkkor, hogy tárgyi emléket is őriz erről a győzelemről.

Igen, épp most került a kezembe ismét, a költözésünk során. A Hamu és Gyémánt című lapban jelent meg Szegő András tollából egy riport a sydney-i győzelem után, Vízió volt a címe, és egy nagy méretű posztert is csatoltak mellé. Ezt aztán elküldtem Dénesnek, és mindenki aláírta a csapatból, nagyszerű érzés és élmény, be fogom kereteztetni a képet.

Hogyan várja a mostani csapatunk olimpiai szereplését, a tokiói játékokat?

Az olimpia mindig egy nagyon nagy ünnep, és mindig nagyon készülök rá magam is. Most ezzel együtt vegyesek az érzéseim, úgy várom, ahogyan mindent mást várhat az ember a jelenlegi helyzetben. Az előbb épp a Monte Carlo-i tenisztornát néztük a tévében, rettentő furcsa, hogy nincsenek nézők, mintha edzőmeccset figyelnénk. Az a rezgés, amit az ember, az emberek tömege kiad magából, utánozhatatlan. Nem véletlen az sem, hogy az opera sokaknál „betalál", az emberi hang ugyanis az érzékszerveinkre hat, el tudom képzelni, hogy ez egy sportolónak mennyire hiányozhat. Sajnos, sportolóként ezt nem élhettem át, de énekesként többször. Sosem felejtem el azt a koncertet, amit a Hősök terén adtunk az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat ünneplendő: a Deák térig állt a tömeg, az hidegrázósan felemelő és motiváló érzés volt. Hasonló lehet, amikor egy rúdugró vagy egy magasugró várja, hogy spanolják, hogy tapsoljanak az ugrás előtt. Szükségük van erre.

Nagyon remélem, hogy az olimpia valami jót hoz majd az életünkbe. Tokióban rendezik, és ismerve a japánokat, mindent el fognak követni, hogy egy különleges olimpia legyen az idei.