Koncz Istvánra emlékezünk
(1935-2021)

A nekrológok mindig az elhunyt életútjával kezdődnek, sőt sok esetben csak azzal foglalkoznak.
Én nem ezt tenném. Persze a kötelező köröket én is megfutom. Tehát:

Koncz István Egerben született 1935-ben. Ott kezdett vízilabdázni, tizenhét évesen már a felnőtt OB I-ben szerepelt. Felment Pestre, Zádori Ervin (a Melbourne-i magyar - szovjet meccs vérző hőse) csapattársa volt a Hajógyárban, de nem bírta a távollét légkörét így hazatért Egerbe. 1954-ben Szolnokra igazolt, a legjobbkor, hisz ötször nyertek magyar bajnokságot (1957-ben százszázalékos teljesítménnyel), amiért utóbb elnyerte az „Örökös Magyar Bajnok” címet is. Kétszer volt gólkirály. A Szolnoki Dózsa csapatában csupa válogatott csapattársa volt, Boros, Kanizsa, a Hasznos testvérek. Természetesen Ő is válogatott lett (tizenegyszer), részt vett a római előolimpián, de világversenyre nem jutott ki, hisz rosszkéz szélsőként Kárpárti Gyuri kihagyhatatlan volt. Kockás Tizennyolc évig szolgálta a Dózsát.
A képen Koncz István (első sor bal oldalt) egy 1958-as válogatott
viadal eredményhirdetésén négy szolnoki bajnoktársával.

1972-ben edzőként Szegedre igazolt. Egy évvel később - néhány volt szolnoki játékostárssal megerősödve – a csapat már fel is jutott az első ligába. A sors fintora, hogy húsz évvel korábban épp az Eger ejtette ki a szegedieket, s a győztes gólt Kockás dobta.1977-ig volt a Szeged mestere, akkor kapta meg az „elbocsájtó szép üzenetet”. Ezután még felvitte a Jugoszláv első ligába a Szabadkai Szpartakot, de ezt már csak másodállásban, hisz előbb a Móricz Zsigmond Általános Iskolában, majd 1980-tól a Radnótiban lett testnevelő. Itt leány kézilabda csapata lett, labda-labda jeligére.
1998-ban 25 éves jubileumi gálameccset rendezett Szeged, ahol az 1973-ban megrendezésre kerülő első világbajnokságon győztes magyar vízilabdaválogatott és az ugyanezen évben az OB-I-be felkerült szegedi csapat „öregfiúi” szálltak vízbe Gyarmati Dezső és természetesen Kockás vezetésével.
Nagyon szép életével mindig elégedett volt. Első házasságából született lányai mellett a második házassága révén két kiskamasz fiút is gyermekeként szerethetett, akik szintén imádták Őt (de furcsa ez a múlt idő). Lányai gyermekei valamennyien vízilabdáztak: Gábor unokája belga bajnok is lett tanulmányai alatt, Peti pedig a Vasasban majd a KSI-ben s utánpótlás válogatottban is dobta a gólokat. Norbi és Bence serdülő korukig pólóztak.
Az új házasságából levő leány unokája Eszti, ma válogatott tőrvívó. Talán majd ő teljesíti be Kockás álmát egy olimpiai részvétellel. (Párizs már sanszos.)
Ha valaki egy ilyen teljes élet után távozik nem sírni kell, hanem nevetve emlékezni. És itt következzék a szokványostól eltérő, saját élmény:
A nyolcvanas években egy Radnóti-Ságvári tanár vízilabda meccsen kb ezerötszáz diák előtt játszottunk a SZUE-ban. Pista már ötven fölött én még harmincas éveim közepén. Őt fogtam és egyszer, amikor túl közel kerültem Hozzá, torkon rúgott. Amikor „rosszallóan számon kértem a meccs után a „Tóthban” kis fröccsel a kezünkben, azt mondta: - Beleúsztál a lábtempómba! Jót röhögtünk ezen, összeölelkezve.
Szóval ilyen volt Ő, a mindig vidám, bohém „srác”, Aki még hetvenévesen is, az unokája kedvéért átúszta a Balatont.
Mostantól az égi medencében dobálja a gólokat Boros „Api” Kanizsa „Tivcsi”, Gyarmati Dezső, Markovics Kálmán csapatában.
Ég Veled Barátom.

Barok István