A grúziai kontinensviadalról bronzéremmel hazatérő U17-es fiúválogatott szakvezetője, Székely Bulcsú büszke a gyerekekre, büszke a szakmai stábra, a közös munkára - miközben látja, tudja, miben kell feltétlen előrelépni ahhoz, hogy minimum tartsák a szintet, sőt előbbre lépjenek.

Bronzéremmel érkezett haza Tbilisziből az U17-es fiúválogatott. Bronzéremmel, elégedetten, mosolyogva. A szakmai munkát irányító Székely Bulcsút kértük meg arra, hogy értékelje a mögöttünk hagyott hetet, a kontinensviadal magyar szereplését.

„Azzal kezdeném, hogy nagyon boldog vagyok! Boldog, és rendkívül büszke a gyerekekre, büszke a stábra! Itthon, és kint is nagyon sokat dolgozott mindenki azon, hogy jól szerepeljünk” – kezdte értékelését sydneyi olimpiai bajnokunk, aki több mint két esztendeje irányítja ezeket a srácokat, így bátran kijelenthető, szinte mindent tud már róluk. – Valóban a stábból én foglalkozom a legrégebb óta ezekkel a gyerekekkel, de miként korábban Kovács Robi, most Madaras Norbi, Cseh Sanyi és Tóth Kálmán is nagyon sokat tett hozzá a fejlődéshez, a sikerhez. A vízben, illetve a partin egyaránt egymásért dolgozó csapat alakult ki, minden összefüggött mindennel. Meggyőződésem, hogy a játékosokat is motiválta a szakmai stáb egysége, a szó modern és klasszikus értelmében is igazi team-munkáról beszélhetünk.”

A szakvezető – mint említettük – jó ideje látja a srácok fejlődését, nem véletlen a kontinensbajnoki jó szereplés. „Az utolsó szakaszban a korábbiaknál is nagyobbat léptünk előre. Kialakult egy határozott, jól látható játékrendszer, ami elsősorban a fegyelmezettségre, a védekezésre épül. Ez volt az egyik, ha nem a legfontosabb része annak, hogy alapvetően sikerrel zártuk az Európa-bajnokságot. Még a montenegróiak elleni negyeddöntő előtt mondtam, hogy szépen összeállt a játék, a nyáron mindenki keményen dolgozott, rengeteget gyakoroltunk, elemeztünk, emelt fővel nézhetünk a tükörbe, lesz, ami lesz azon a meccsen. Persze tudtuk, ott lehet a legnagyobbat esni, ugyanakkor miután a munkát becsülettel elvégeztük, nem egy meccstől függött az elégedettségünk. Az a győzelem persze további jó visszaigazolást adott arról, hogy valóban szépen fejlődik a csapat. Ami a spanyolok elleni elődöntőt illeti: noha az egyetlen csapat volt, amelllyel korábban nem játszottunk, ismertük, kielemeztük őket, nem ezen múlt az eredmény. Azon a napon kétség kívül jobbak voltak, jobb vízilabdát játszottak. Mi tompábbak voltunk, felborult a korábban jól működő rendszerünk. Ez egy tanulási folyamat, fontos pillanatok voltak, amelyeket fel kell majd használni a további fejlődés érdekében. Nyilván jó, hogy a hullámvölgy nem egy meccsel korábban jött, így volt még esélyünk a bronzmeccsen éremét játszani. Amelyen aztán megmutatkozott a csapat mentális ereje, ami miatt ennyire boldog vagyok. Kvázi egy mélyütés után kevesebb, mint huszonnégy óra alatt felálltunk, sikeréhes, motivált csapatot láttam a vízben, amely nagyszerű, okos játékkal győzte le Görögországot. Jó volt látni, hogy kötődnek a játékosok a stábhoz, egymáshoz. S igen, én is összenőttem velük. A napokban akadt a kezembe a két évvel ezelőtti miskolci torna csapatképe – mondtam is a gyerekeknek, akkor még mennyire "kis hülyék" voltak, most meg néha már mennyire "nagy hülyék". Nőnek, a szemem előtt nőnek, a kisfiúkból kezdenek érni, lassan férfivá válni, még ha adott esetben nem is úgy viselkednek.”

Székely Bulcsú sem az a fajta, aki megelégszik a jelennel, előre tekint – momentán a stábbal együtt máris azon van, hol is kell előrelépni. Merthogy miként hangsúlyozta, tanulság van bőven: „Az Európa-bajnokság fantasztikus volt, nagyszerű visszaigazolása annak, hogy miért érdemes dolgozni. Eközben kristálytisztán kirajzolódtak azok a pontok, ahol óriási fejlődési lehetőségeink vannak. Ha ezekben a dolgokban nem lépünk előbbre, akkor nem lesz esélyünk világversenyen érmet szerezni. Hogy mi ezek? Látszott a spanyolok ellen, vagy éppen látszott az olaszoknál, akik náluk is jobban csinálják: gyorsaság, gyorsaság. Ezek a csapatok gyorsabbak nálunk. Értem ezt akár az egy egy elleni párharcokra és a csapatszintű, két kapu közötti mozgásokra illetően is. Gondolkodás nélkül fordulnak le a labdaszerzést követően, igyekeznek megverni egy az egyben közben az emberüket – ezen a téren bizony nagyon sokat kell javulnunk. Nem elég ezt a válogatott edzéseken gyakorolni, a klubokban sem szabad erről megfeledkezni. De nem is félek ettől, mert nagyon jó a kapcsolat velük. A nevelőegyesületekben és a klubedzőknek is nagy köszönetet szeretnék mondani, mert nélkülük esélyük sem lett volna a jó szereplésre! Szinte napi kapcsolatban vagyunk, mindig megkérdezik, miben kell előbbre lépni, mit gyakoroljanak, ami miatt rendkívül optimista vagyok. Persze sok függ a játékosoktól, a mentalitásuktól is, fel is hívtuk erre a figyelmüket.”

A folytatás? A korosztályra a következő esztendőben az U18-as világbajnokság vár – várhatóan ugyanezzel a szakmai irányítással: „Az Utánpótlás Bizottság, illetve a Magyar Vízilabda Szövetség elnöksége tesz majd erre javaslatot, de igen, mi úgy tervezünk, hogy a megkezdett munkát folytatjuk. Látjuk azokat a fejlődési pontokat, amelyekben feltétlen előre kell lépni. Ha minden optimálisan alakul, szeptemberben már újra edzést tartunk, jövőre pedig irány a világbajnokság. Bízunk a gyerekekben, bízunk egymásban.”

Az Eb-csapat: 
Kapusok: Gyapjas Brendon, Hörömpő Botond 
Mezőnyjátékosok: Eppel Barnabás, Gábor Lőrinc, Kevi Bendegúz, Lantos István, Mészáros Mátyás, Molnár Erik, Nyíri Balázs, Pető Attila, Szabó Bence, Szeghalmi Zsombor, Várkonyi Ádám, Vígvári Vince, Vismeg Zsombor 
Edzők: Székely Bulcsú, Tóth Kálmán. Csapatvezető: Madaras Norbert. Sportszakmai igazgató: Cseh Sándor